Az Áldás Az Endiron már magasan járt a csillagok között. - Éjfél lehet - súgta oda társának a fa alatt pihenő vándor, miközben az eget kémlelte. - Nem, mert még nincs fent Piaton. - Biztos késik, mint ahogy Te szoktál Koldon - mondta nevetve Zepirius. Hosszú percek teltek el csendben. Mindketten elmerültek gondolataikban, némán figyeltek a bennük élő világra. Koldon szólalt meg lágy, szomorú, el-elakadó hangján: - Tudod, ... amióta kitört ez az esztelen háború, nem lelem a helyem... Minden amit tanultam bennem van, de mégis idegennek érzem életem. A segítésre esküdtem fel, de nem tudom, hogyan kell segíteni... A keleti látóhatárnál feltűnt a Vendor kisebbik holdja is. - Csodálatos párosítás a nagy kékesfehér óriás és tűzvörös kistestvére. Kiegészítetik egymást: a nagy és a kicsi, a rideg és a tüzes. A békére emlékeztetnek, a rendre, ahol minden mindennel összefért. Már öt éve pusztít minket ez a háború... Elpusztította a szüleimet, a családomat... Mindenemet... Átkozott legyen, aki mindezt kitalálta! - kiáltott keserűen Koldon, de szíve mélyén mást érzett... - Ó Barátom! Érzem, hogy nem gondolod ezt komolyan, de tudod jól, hogy minden szó, gondolat hatással lehet világunkra, a belsőre mindenképpen... Kérlek, kérlek bocsáss meg mindenkinek, s bocsáss meg önmagadnak is! Felelős vagy Te is a háborúért ugyanúgy, ahogy én is, de ezt mi közösen, ez a bolygó népe együttesen hozta létre... Megváltoztatni is csak közösen változtathatjuk meg... - Ha tehetném, én egyedül is megváltoztatnám... - Azt kívánom Neked Barátom, amit Te kívánnál magadnak! - s Zepirius szemében megjelent néhány könnycsepp. Másnap reggel folytatták útjukat az északi hegyláncok felé. Koldon nyugodtnak, békésnek érezte magát az éjszakai beszélgetés után. Úgy érezte, hogy akkora ereje van, amellyel megváltoztathatja a világot. Xed - a Vendort melegítő égitest - már jócskán a látóhatár felett volt, amikor megláttak az út szélén egy fekvő öregembert. Koldon sietve odarohant hozzá, s a távolban álló Zepiriushoz kiáltott: - Már alig lélegzik, gyere segíts! - Hagyd meghalni... Úgy érzem, Ő meg akar halni... - Ma nem fog senki meghalni a jelenlétemben - mondta Koldon, s az öreghez hajolt: - Nyisd ki a szemed és kelj fel! Néhány pillanat múlva a haldokló kinyitotta a szemét. Nézte, csak nézte az ifjút, majd halkan, alig hallhatóan kérlelte: - Hagyj meghalni, én már eleget éltem! Kérlek hagyj meghalni... - Nem, nem hagylak! Kelj fel és menj békével! Az öreg szomorúan becsukta a szemét. Ritmusosan emelkedett a mellkasa, mégis úgy nézett ki, mint egy halott. Koldon hiába rázta, keltegette, továbbra is mozdulatlanul feküdt... - Hagyd meghalni, vagy döntsd el mit szeretnél kezdeni Vele! Ha Te valamit meg szeretnél csinálni és valaki megakadályoz benne, hogyan érzed magad? S ha az életedet szeretnéd befejezni méltósagteljesen, önszántadból, Neked milyen érzés lenne, ha ebben megakadályoznának? Tudom, jó szándékkal teszed, amit teszel, de a szabadságát kérlek hagyd meg ennek az embernek... - mondta Zepirius. - Te is hagyj szabadon engem! - kiáltotta dühösen Koldon. Zepirius egyedül folytatta útját észak felé. Olyan lassan ment, amilyen lassan csak tudott, mert érezte, hogy heves barátja csatlakozni fog hozzá. Alkonyatkor az út szélén letelepedett, tüzet rakott, két nyársat faragott, tarisznyájából elővett egy kisebb tábla szalonnát, egy cipót és két almát. Az almákat fényesre törölgette, majd egyiket az egyik nyársra, másikat a másikra fűzte. Koldon már messziről érezte a sültalma illatát, s hallotta barátja hangját, amint az ősi zsoltárt énekli az áldásról, az életről és a szabadságról. - Zepirius mindig ezt énekli vacsora előtt. Olyan csendes, nyugodt, békés körülötte minden, olyan erő árad belőle ilyenkor... - gondolta, miközben a táborhely felé közeledett. Meghatódott, amikor meglátta a két kis rönkasztalt, a rönkszékeket, a két asztalon egy-egy darab szalonnát, egy-egy félcipót, s a parázs fölött a két piros, tükörfényes almát. Szólni sem tudott, arra sem volt ereje, hogy üdvözölje társát, csak fejével biccentett egyet, miközben arcán könycseppek gördültek végig. Zepirius felállt, megölelte barátját. Szótlanul álltak, csak az alma leve sercegett néha a parázsra érve... - Örülök, hogy újra velem vagy testvérem - szólalt meg Zepirius. - Sajnálom, hogy nem fogadtam el azt, amit mondtál! - Akkor most fogadd el azt, amit mondok: legyünk vidámak és együnk - s mindketten elmosolyodtak. Éjfél után, amikor már Endiron kistestvére is tűzvörösen világított, Koldon nagy sóhajtás után megszólalt: - Az öreg meghalt... - Tudom... - Megértettem, amit mondtál. Nem szeretném befolyásolni kényem-kedvem szerint a világot, csak azt szeretném, ha az történne, amit mindenki szeretne. Ma megértettem a zsoltárodat is kedves papbarátom, megértettem kívánságod is: "Azt kívánom Neked Barátom, amit Te kívánnál magadnak!", s megértettem a szemedben a csillogást... Ez a legszebb dolog az életemben, amivel valaha találkoztam... Úgy éreztem, mintha elhúzódnál az élettől, mintha nem szeretnél beavatkozni, jobbá tenni a világot, mintha félnél a beavatkozástól, de most már tudom, hogy ez egy áldás... Neeem... Ez maga Az Áldás: "Minden vélt vagy valós tudásom, erőm a Tied, használd arra, amire jónak látod, használd arra, amire Te szeretnéd! Döntsd el Te, hogy mire szeretnéd használni azt, amit adhatok, amit adni tudok! Elfogadlak társnak, velem egyenrangúnak, s szabadon rendelkezésedre bocsátom minden szellemi kincsemet, mert tisztellek, becsüllek és szeretlek bármit tettél, s bármit fogsz is tenni!" Zepirius felállt, széttárta karjait, s Koldon szemébe nézett. - Befejeztem, amiért jöttem. Talán még találkozunk. Most menned kell vissza a saját világodba, a saját életedbe, vissza a saját valóságodba! Azt kívánom Neked Barátom, amit Te kívánnál magadnak! - s tenyeréből csodálatos színű fénynyalábok léptek ki. ----- Lágyan ringatózik a Duna vize a város határában. A közeli szórakozóhelyről zene szűrődik ki. A Nap már régen lenyugodott. A Hold, a nagy óriás álmosan, vidáman köszönti az éjszaka égi és földi vándorait... Azt kívánom Neked kedves Olvasó, amit Te kívánnál magadnak! Azt kívánom Neked Emebriség, amit Te kívánnál magadnak! Azt kívánom Neked Világ, amit Te kívánnál magadnak! Tudom, talán semmit sem ér kívánságom, de ha mást nem is jelent, szabadságot, szeretetet mindenképpen... Rajtunk embereken múlik, hogy milyen a tegnap, milyen a ma, milyen lesz a holnap itt a Földön. Rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e bocsátani szeretteinknek, barátainknak, hogy el tudjuk-e engedni a haragot, a bánatot. 60-70 év gyorsan elröppen, s az élet tovatűnik a semmibe... Nem holnap, hanem ma kellENE megtennünk mindezeket mindannyiunknak... Együtt, egymással, egymásért (és önmagunkért is)... Mind-Egy