Álom és valóság

Esténként sétálgattam. A város határában - elég távol tőle, de 
mégsem teljesen a szabadban - a Duna partján volt kedvenc helyem.
A csillagokat néztem, a Holdat, a fákat, ahogy a nagy óriás 
szelíd fényével árnyakat varázsolt rájuk, s a vizet, melyen egy
híd vezetett keresztül...

Mindig vágytam arra, hogy erre a hullámzó ezüsthídra léphessek,
itthagyva szomorúságomat és magányomat, eltűnjek messze, egy 
távoli, ismeretlen világba, ahol talán barátok várnak...

Órák hosszat néztem magam elé révetegen...

Majdnem meghasadt a szívem, ahogy feltörtek a régi emlékek...
Édesapámra gondoltam, akit egy kórházban láttam csaknem 20 évvel 
ezelőtt utoljára öntudatlanul, majd édesanyámra, aki már majdnem 
15 éve egy karácsony hajnalán elment a csillagok közé...
Egy nagy ajándékot, az életet adták nekem... Mire feleszméltem, 
s megköszönhettem volna Nekik ezt, már messzi utakon jártak...
Csak egyre halványuló emlékük maradt, s a szeretet, melyet korai
haláluk felerősített... Mikor elmentek csendesen, itthagyva 
kisgyermekként egyedül, tudom a szívük majdnem meghasadt...
De utolsó sétájukkal is egy új életet, egy másik életet adtak 
nekem...

- Mama - gondoltam nagymamámra. Ő az utolsó ember volt,
  aki szívből szeretett... Messze jár... Nagyon messze...
  12 éve szórja kis cipellője a csillagok útjának porát a 
  gyermekek álmos szemére...

Sírtam...

-----

- Itt az ideje, hogy hazamenjek - gondoltam magamban, miközben 
  felálltam kinyújtózkodva. Mégegyszer a Holdra néztem és 
  összerezzentem, mert az égbolton volt még egy kis, tűzvörös 
  hold. A várost sem találtam, csak a part közelében egy házat,
  s a ház kertjében egy lobogó tábortüzet. Hangos nevetgélést 
  hallottam.

Közelebb érve, mikor már fülem szét tudta választani a hangokat
szívembe markolt egy érzés... A hangok ismerősek voltak, s az 
emberi alakok is...

- Na, megjött a kis vándor - szólalt meg nagymamám, s ekkor
  éreztem csillogni kezd a szemem...

Rohanni kezdtem, de csak esetlenül bukdácsoltam, majd elestem.
Ekkor láttam, hogy testem egy kicsi, gyermeki test. Éppen csak 
járni tudtam sután vele.

Mire anyám ölébe kerültem, s felszárította fájdalom-könnyeimet,
elhalványult, s álomvilággá szelídült egy másik világ, egy 
másik valóság...

Csak a távolból hallottam egy halk, ismeretlen hangot: 
- Az álom néha valóság... s a valóság néha álom...
  Kicsi Koldon, aludj most szépen... 
  Majd egyszer... találkozunk...

Mind-Egy