Csillagok A csillagok fényesen ragyognak, vékony karéj látszik csak a Holdból. Kitárom karom és kitárom szívem az ég felé. Lassan emelkedni kezdek. Az erdő felett lebegek. Csak halványan látom a fák körvonalait. A folyó és a holtág tükrében elmosódva mosolyog vissza a bolygónkat őrangyalként kísérő égi vándor. A magasban vadkacsák repülnek dél felé V-alakban. Messzebb a város fénye látszik és az erdő egyik tisztásán tábortűz lobog. A közelben lévő utakon apró fénycsóváknak látom az elhaladó autókat. A város egyre kisebb lesz és a környék többi falvának, városának fényei is láthatóak. Egyre emelkedek felfelé. Látom a tengereket, az óceánokat. Most már csak néhány nagyobb fényforrás töri meg a sötétséget. Keleten a hajnal derengése nyugaton az alkony szürkülete festi sötétkékre a bolygót. Feljebb érve meglátom a Nap sugarait és a csodálatos kék színt. Ez az otthonom, a Föld. Magamba fogadom a látványt. Különös látvány, ahogy a hatalmas test lassan fordul, más és más arcát mutatva felém. Az élet láthatatlan arcait... Nehéz szívvel és mégis boldogan indulok tovább. Tudom, valamit itthagyok, s tudom, valami újat találok... A Hold mellett is megállok néhány percre, az élettelen kövek birdalmánál, mégis érzem ebben a ridegnek tűnő világban az élet erejét... Egyre távolodok. A Nap is kicsi pont már, éppen akkora csak, mint a többi csillag. Látom a tejútat, a milliárd apró fénypontot, s tudom, máshol is lehet a mienkéhez hasonló élet. Egyedül vagyok, de jó érzés itt lenni. Érzem az összhangot. Távolabb érve is csodálatos a látvány. A sok-sok csillagból, a részekből kibontakozik egy hatalmas egész, a galaxis. Látom, érzem, ahogy forog. Talán évezredek telnek el egyetlen pillanat alatt. A közelben lévő többi galaxist is megpillantom. Újra távolodok... Minden sötét... Nincs semmi sem... Csak béke, nyugalom... Szeretet... Határtalan szeretet... Fények, érzések... Lágy dallamok... Összhang... Egy emlék jut eszembe, amely most történik... Minden most van... Egy tó partján vagyok. Az élet vizének partján. Megmerítem kezem a fénylő vízben. Halvány derengés veszi körül ujjaimat. A hullámzó tükröt a tenyeremben tartom, majd hirtelen magasra emelve szétszórom milliárd és milliárd apró cseppre, s életre kelve hatalmas sebességgel száguldanak szerteszét fényesen. Majd a cseppekből még kisebbek lesznek, egyre apróbbak... Újra látom a csillagokat... Az apró cseppeket... Látom a galaxisunkat... A Napot... A Holdat... A Földet... Látom a hajnalt és az alkonyt... Az óceánokat és a tengereket... A városok fényeit... Az autók fényszóróit... A tábortüzet, a folyót és a holtágat... A fákat, a Hold vékony karéját... És a csillagokat... Az előbb még nem léteztek... Most itt van minden... S egy pillanat múlva talán újból eltűnnek... Mind-Egy