Az élet tava

A kis patak sebesen zubog alá a sziklafalról. A delelő Nap sugarai 
megtörtve a lehulló apró vízcseppeken, állandóan változó szivárványt 
keltenek életre. A szikla tövében kialakult tó felszínét áttetsző, 
kékesfehéren derengő pára takarja be. A partot sűrű, áthatolhatatlan, 
dús levelű növénytakaró borítja körös-körül. Csak egy helyen szakad 
meg az élő zöld fal. Ott, ahol egy keskeny ösvény szalad a félhomályba.

Az út, mely idevezet, nem könnyű, de nem is nehéz. Néha kanyargós, 
néha egyenes, néha emelkedik, néha lejt. Egyszer fárasztó, máskor 
pedig kellemesen pihentető. Mindenkinek más és más. Éppen olyan, 
mint amilyennek egy rendes útnak lennie kell.

Olykor erre járnak lelkek, csendesen megpihennek, majd erőt gyűjtve 
új útra térnek. Néhányan itt vannak mindig. Várják a fáradt, 
nyugalomra vágyó vándorokat. 

Sokan azt gondolják, hogy Ők Segítők, magasabb szintű lények, pedig 
semmiben sem különböznek vándorló társaiknál, mert EGYEK Velük. Éppúgy 
szemlélődnek Ők is, élik a változást, és miközben itt is vannak, más 
részükkel vándorolnak az élet útjain.

Az élet tavából sokszor elég egy korty a felüdüléshez, elég egy
megmerített kancsó útravalónak, máskor meg kell mártózni benne, 
hogy lemossa, feloldja kristálytiszta vize az út porát.

Ez a hely se nem itt van, se nem ott, 
a szívben létezik. 

Belül, ahol a kinti sötétség ellenére mindig süt a Nap, 
s ragyogó fényéből táplálkozik a változás, a sokszínű élet.

Belül, ahol az álmok születnek, 
s ahol valósággá válnak.

Belül, ahol mindent betölt a 

Szeretet