Erdő

A fák koronája susogott a reggeli szellőben, a törzsek hajladoztak
az áramlatok előtt. Kis mókus szaladt le egy öreg bükk repedezett,
szürke törzsén, hogy a fiatal szomszéd kérgén felfutva megbújjon 
friss lombjai között. Békés félhomály uralkodott az erdőben, de a 
Nap sugarai néha átszűrődtek a kavargó sűrű levelek között, s 
megcsillantak a patak nyugodt vizén, az elmúlt őszök szürkésbarna, 
harmatos avarán. 

Régóta állnak a fák háborítatlanul a hegyek lábánál és a fennsíkon 
olyan távol egymástól, hogy ne pusztítsák, hanem védhessék egymást a 
széltől, az esőtől, a viharoktól. Gyökereik mélyre nyúlnak a vízért, 
az oldott táplálékért, s körülölelve erősen kapaszkodnak a mélyben 
fekvő kövekbe, sziklákba. A kidőlt, korhadó, álomba merülő bükkök 
mellett fiatalok sarjadnak, mert a magasban az öregebbek zárt 
koronája óvja, védi őket a Nap erős sugaraitól, s a félhomály által 
a buja, pusztító, fojtogató aljnövényzettől.

A patak is régóta folyik keresztül a fák között csendesen kanyarogva
a fennsíkon a vízesésig és a vízesés lábánál elterülő kis tótól az
erdő széléig. Hatalmas zöldellő ágak hajolnak a magasban a víztükör 
fölé, eltakarva az eget, erdőszínre festve a mederben csordogáló 
kristálytiszta vizet. 

Hajdan egy öreg járta a kopár vidéket. Ő ültette az első magvakat, 
nevelte fel a semmiből az erdőt. Bükkből készült botjára támaszkodva 
sétált egyik fától a másikig, elidőzve mindegyiknél, hosszasan 
simogatva a törzseket. Botjából a mívesen faragott levelek mellett
élők sarjadtak, s bozótos, erdő nélküli vidéken magvak hulltak 
belőle.

A fennsík végén lévő vízesésnél gyakran megpihent, órákon át nézve
a tavat és a hegyek lábánál elterülő egyre erősödő fiatal fákat, 
melyeket évekkel korábban ültetett. Nézte a mélyben ringatózó 
leveleket, a széltől hajladozó ágakat, s hallgatta az erdő csendes 
susogását, halk neszeit, békés sóhajtását.

Együtt lélegzett az éledő magvakkal, a növekvő kis cserjékkel, 
az életerős, fiatal fákkal. Együtt örült velük az eső kopogásának, 
az eső utáni első napsugaraknak, a pirkadat és az alkony fényeinek, 
a hűs tavaszi és a langyos nyári szellőnek. Együtt ringatózott 
lelkének egy-egy darabja a sárguló levelekkel, mikor ősszel hullani 
kezdtek, s együtt pihent az erdővel a békés, hóval borított téli 
napokon.

Ugyanúgy sétált némán a fák közötti avaron, a mohával benőtt törzsek 
között, a sodródó sárga és barna levelekkel borított patak mellett, 
ahogy minden nap szokott, de botja most különös fényben ragyogott.
Szürkéskéken, a bükk színén. Szeme csillogott, szíve furcsán 
dobogott. Évekig járta e vidéket, ismerve minden fát, minden ágat, 
minden hajtást. Sok erdőt nevelt fel már, s hagyott ott, mikor azok 
önálló életre keltek, de mégis nehéz volt elszakadni, elindulni, 
s mindent mindig újra elkezdeni.

Könnyes szemmel még egyszer - utoljára - hátrafordult, körülnézett, 
messze elnézett a törzsek között, be az erdő szívébe, a vízesés
irányába, ahol órákat töltött a sziklák tetején, nézve a hajladozó
fákat, a ringatózó leveleket, majd egy mély sóhajtással búcsúzva 
lépett ki az őszi álomra készülődő erdőből.

Mind-Egy