Északi út Néhány napig maradt a két jóbarát - Koldon és Zepirius - azon a helyen, ahol a kis gwinnel találkoztak, majd egy délután észak felé indultak. A városban - ahol megpihentek éjszakára - hatalmas ünnepség zajlott. Az emberek önfeledten búcsúztatták az óévet, melyet a Vendoron két holdjának együttállásához kötöttek. A nagy kékesfehér Endiront lassan megérintette a tűzvörös kicsi Piaton. Csak Zepirius volt szomorú Koldon minden próbálkozása ellenére. Nézték az égi jelenséget, majd Zepirius barátja felé fordult, s elkezdett beszélni: - Nehéz lesz hallanod azt, amit most mondok Neked Koldon barátom. - Zepirius nagyot sóhajtott. Mire a két hold ismét külön utakon jár, háború fog dúlni népeink között... Hosszú-hosszú háború... Sok áldozattal járó háború... Már Koldon se a jelenséget szemlélte, hanem társának komor szemében kutatott. Érezte, ahogy ő maga is elszomorodik. Érzett valamit, amit akkor érez az ember, ha nagyon fontos dolgokat veszít el. Néhány percig szótlanul nézték az eget, s amikor a kisebbik hold éppen a nagyobbik közepén tartózkodott örömkiáltások hallatszottak mindenfelöl. - Induljunk most azonnal, tovább észak felé! - állt fel Zepirius a földről, miközben leporolta a ruháját. - Haza kellene mennem - szólt kérőn Koldon. - Már nem találsz semmit ott, nincs már otthonod... - Hogyhogy? - kérdezte riadtan a még mindig földön ülő ifjú. - A hanádok most gyújtanak fel minden falut, minden házat, s a lakókat megölik... Kivétel nélkül... Szinte senki sem menekül meg... Sajnos a családod sem... - halt el Zepirius hangja, s kezét barátja vállára tette. - Odamegyek! - pattant fel dühödten és hevesen Koldon. - Nem mész sehova! Megígértem anyádnak, hogy vigyázok Rád és nem sodorlak bajba, s nem engedem meg, hogy bajt okozz magadnak. És ezt az ígéretem addig megtartom, amíg úgy érzem szükség van rá. Nem akadályozhatom meg, hogy azt tedd, amit tenni akarsz, de figyelmeztetlek a nagy veszélyre. Ha odamész, én is Veled tartok... és meg fogunk halni hamarosan... Elég áldozat lesz így is... Inkább azon fáradozzunk, hogy véget vessünk a pusztulásnak. Koldon szeme csillogott a dühtől és a fájdalomtól, de érezte, hogy barátja igazat mond. - Ha a békét sugározzuk kifelé, ha béke van belül, mások is óhajtani fogják a békét. - folytatta csendesen Zepirius. Érzem fájdalmad... De tudom, hogy egyszer enyhül és elmúlik... Induljunk! Már beszéltem egy idősebb házaspárral, a keleti kapunál fognak várni. Ők segíteni fognak Neked... Koldon szinte semmit sem hallott. Teljesen magába roskadt. Az előbbi dűh és fájdalom ürességgé változott. Semminek nem volt értelme. Szinte öntudatán kívül ment barátja után a város kapuja felé. Az utcákon tovább ünnepeltek vígan az emberek, csak a két idegen ment szomorúan az ereszek alatt. Senki sem vett róluk tudomást. Néhány lépés és lélegzetvétel kellett csak ahhoz, hogy a keleti kapu lámpáinak fényei felderengjenek. Közelebb érve pedig a két öszülő haju ember alakja is kibontakozott a fény és a sötétség keveredéséből keletkezett homályból. Koldon csak futó pillantást vetett Rájunk, mégis ez elég volt ahhoz, hogy kimozduljon tétlenségéből. Melegség szállta meg szívét, s úgy érezte, mintha valami elszorítaná torkát. Hevesen lüktetett teste, mikor újra a kapuban állókra tekintett. Furcsa fény vette körül Őket és az arcuk is egyre ismerősebb volt. Koldon lábai remegtek, s nagy erőt kellett kifejtenie, hogy egymás után tudja tenni őket. Arcán már egy halvány mosoly is megjelent, majd könnycseppek gördültek ki szeméből. Kitárta ölelőn karjait, s elkezdett futni, miközben alig hallhatóan suttogott: - Apám, anyám! Drága szüleim... Hosszan ölelték egymást. Zepirius távolabb várakozott egy harmadik emberrel beszélgetve: - Köszönöm barátom, hogy idehoztad Őket. Nagyon nagy örömet okoztál vele Koldonnak. Azt hiszem most a düh és a fájdalom szeretetté alakult. - Én is örülök ennek. Köszönom a múltkori vacsorát is, finom volt. Különösen jó ízt adott a kalamuslevél neki. Remélem hamarosan látjuk még egymást. Sajnos ez a háború sok-sok életet fog követelni és már így is túl sok élet távozott el hirtelen... Ég Veled barátom! - Ég Veled is Köpci! A guntán ülve csendben várta a kis gwinn, hogy elbúcsúzzon hosszú útra indult szüleitől könnyes szemmel, szomorúan és mégis boldogan Koldon. Néha-néha fénylő kalamusbogyót nyomott madarának szájába, s Ő is bekapott párat. Majd az öregeket maga mögé ültetve a gunta fülébe suttogva az mozgatni kezdte szárnyait, s lassan hangtalanul felszállt. Néhány pillanatig látták még Őket, majd eltüntek az égen. ----- Reggel - mikor Koldon felébredt a Zepirius vezette szekéren - megszólalt: - Ma is furcsát álmodtam... De már érzem, hogy ez az álom talán valóság volt... S a szüleim egy jóbaráttal, a kis gwinnel vannak... Azt hiszem most már nem haragszom. És köszönöm, hogy megajándékoztál a tegnapi éjszakával... Köszönöm, hogy találkozhattam szüleimmel... - Ne nekem köszönd... Az élet az, Te magad vagy az, aki ezt tette. Az életet kevesen becsülik meg, s csak akkor jönnek rá mi múlt el, amikor már úton vannak... egy hosszú úton... A Szeretet az, ami életet fakaszt, ami összetart... Szeress Mindenkit és Mindent... ez A Kapu nyitja... Mind-Egy