Felhő A hintaszék halkan nyikordult egyet, mikor hátradőlt, és hosszú, ősz haját végigsimítva, nagyot sóhajtva, távolba révedő tekintettel az emlékei között kutatva mesélni kezdett: - Régen volt. Nem is hiszed milyen régen. - nézett rá a fiúra, aki a kandallóban égő tűztől megvilágított barázdált arc sejtelmes árnyait fürkészte kíváncsian. - Fiatal voltam még. Talán annyi idős, mint most Te. Tele életerővel, a megismerés utáni vággyal - mondta az idő edzette érces hangján, miközben megigazította a lábáról lecsúszott takarót. - Más szelek fújtak akkoriban. Nem volt ez a rohanás, mint ma, az "adj uram, de azonnal" életszemlélet. Talán olyan volt az élet, mint egy csendes, nyugodt tó, vagy egy szelíd, lassú folyású erdei patak. Még ráértek az emberek egymásra, ráértek az esti gyertyafénynél összegyűlni, megvitatni, megbeszélni a nap történéseit, ráértek szeretni... Szeretet... Ez a szó sokaknak ma nem jelent semmit, csak elcsépelt fogalom. Pedig jó szeretni. Jó igazán, őszintén szeretni. És nem azért, mert megtesznek cserében valamit... - Az élet egy furcsa ajándékkal megmutatta nekem, hogyan is lehet szívből, belülről szeretni. Egy tavaszi reggel találkoztam egy járni alig tudó, velem egykorú fiúval. A piacon árultam éppen almát, amikor megállt velem szemben. Arca beesett volt, teste vézna. Mélyen a szemembe nézett. Zavart az a tekintet... Olyan mély volt... Olyan szomorú... Majd alig hallható fáradt hangján megszólalt: - Nincs pénzem... Kérhetek egy szem almát? - Menj innen máshova koldulni! - kiáltott a szomszéd kofa. Nyomorult népség! Mit hisznek ezek, hogy a köszönetből élünk mi? A fiú lehajtotta fejét, majd lassan, ahogy menni tudott, elindult a piactér széle felé. A szívem majd meghasadt, de szólni nem mertem. Csak néztem utána hosszan... Napokig bennem volt ez a rossz érzés. A nyár derekán láttam újra egy délután. Kezében néhány könyv volt. Úgy éreztem követnem kell. Lassan haladt, sokszor megpihent. Majd egy saroknál eltűnt. Hiába néztem a környező utcákba, nem találtam. - Biztos bement az egyik házba - gondoltam, és mikor elindutam hazafelé egy hang szólalt meg hátulról: - Utánam jöttél? A meglepetéstől és a szégyentől, hogy észrevett, alig tudtam válaszolni Neki: - Khmmm... hát... igen... - És miért jöttél utánam? - kérdezett ismét. Szemében most a szomorúság fényét a kíváncsiság csillogása váltotta fel. - Akkor adtam volna almát... - feleltem csendesen, lehajtott fejjel. - Tudom, azért kértem Tőled - mondta. - Honnan tudtad? - Megéreztem. A jó, megértő lélek békét, nyugalmat sugároz. Nem érezted még, hogy valakinek a társaságában jó lenni? Akár csendben is? Csak úgy egymással szótlanul beszélgetni...? - A nagyapámmal szoktam hasonlót érezni. Vele szó nélkül is megértjük egymást. És tényleg jó lelkű. Sugárzik belőle valami, ami mindig magával ragad. Sokszor mesél régi történeteket. És mindegyik a szeretetről szól... A fiú az égre nézett egy pillanatra, majd újra megszólalt: - Szívesen beszélgetnék tovább, de ezeket a könyveket el kell vinnem valahová. - Elkísérhetlek? - kérdeztem bátortalanul. - Messze megyek... De ha szeretnél velem jönni, gyere nyugodtan. - Veled megyek. Nagyapámnál vagyok most. Ő nem szokott szólni, ha későn megyek haza. Már nem is emlékszem mikről beszélgettünk. Mindenféléről. Az élet apró és nagy dolgairól. Amikor a házhoz értünk, ahova a könyveket vitte, már késő délután volt. Egy kicsi, hajlott hátú öreg néni lakott benne. Kedvesen mosolygott, és mikor meglátta a könnyveket, örömében összecsapta apró tenyereit. - Kisfiam, Te mindig hozol nekem valamilyen ajándékot - mondta kellemes, vidám hangján. Szeme csillogott a meghatottságtól. Mikor eljöttünk, akkor mondta el a fiú, hogy a néninél lakott akkoriban, amikor a piacon találkoztunk. - Neki hoztam volna az almát. Nekem nem volt pénzem venni. Nagyon beteg volt. Szerencsére gyorsan meggyógyult. A közelben lakó orvos segített. Néha hozok ide újságot, könyvet, néhány apróságot. - Sajnálom, ami akkor történt - mondtam csendesen. - Ne sajnáld, nem tehetsz róla. Aki rámszólt, Ő sem. Nem tudta miért kérek, és ezért koldusnak nézett. Igaz, akkor koldultam is... - hajtotta le fejét. Szemében néhány könnycsepp jelent meg. Csendesen mentük egymás mellett. Szólni nem mertem, nem szerettem volna megzavarni. - Az emlékek - szólalt meg ismét néhány perc után. - Jó emlékek, vagy rossz emlékek? - Csak emlékek. Se nem jók, se nem rosszak. Emlékek. Néha fájdalmat, néha boldogságot szülnek. Akkoriban sokminden történt... Elküldtek a rokonok. Azt mondták nagy vagyok, sokat eszek, és nem tudok dolgozni, így Ők nem tudnak eltartani... Édesapámnál és édesanyámnál nem lakhattam. Sokat voltam Náluk, elmondtam mindent, ami belül nyomott, minden örömet és minden bánatot. - Miért nem lakhattál Náluk? - Mert Ők már a szívemben élnek csak... Belül mosolyognak. Szeretnek, megvígasztalnak, ha vígasztalásra van szükségem. De mindig üzennek nekem... - Üzennek? - Igen, üzennek. Nézd azt a felhőt, amelyik éppen az el-elszundító Nap közelében úszik az égi tengeren, mint egy hajó. Vagy azt a palackot, amint írást hordozva ringatózik a víz felszínén - mutatott rá egy hosszúkás pamacsra. - De hiszen az csak egy kis felhő... - Igen... Sokaknak csak egy kis felhő... Nekem üzenet... Üzenet szüleimtől... Üzenet az élettől... Üzenet Istentől... Olyan ez, mint a föld. Ha a ruhán van, akkor piszok, ha kalász szökken szárba belőle, akkor anyaföld. Látod azt a felhőt? - mutatott csillogó szemmel a lenyugvó Nap utolsó sugarai által vöröses színben megvilágított szívre. Ez a szeretet üzenete - mondta mosolyogva. Elmosolyodtam én is. - És azt a kutat látod? - mutatott rá egy körre. Az a szeretet forrása. Sokan vannak körülötte. A szüleim is... - arca boldogságtól sugárzott, szemei fényesen, némán ragyogtak úgy, ahogy a hajnalcsillag ragyog a felkelő Nap előtt. - Ott a közelében pedig mi vagyunk - mutattam az égre. Csendesen néztem a felhőket. Nem is hallottam semmit, annyira elmerültem a gyönyörködésben. Mikor mosolyogva újra ránéztem, a földön feküdt. Arca sápadt volt, de sugárzott belőle a hatalmas szeretet, az élet, a világ, az emberek szeretete... Később felnéztem az égre. A Nap már lenyugodott, de fénye rózsaszínre, pirosra és élénkvörösre festette a felhőket. A kör közelében már csak egy felhőcske volt... Tudtam, hogy Ő üzent nekem... Szomorú voltam, de boldog is... "Emlékek. Néha fájdalmat, néha boldogságot szülnek." - jutottak eszembe szavai... "Csak emlékek. Se nem jók, se nem rosszak. Emlékek." Sokszor kapok üzenetet... a szüleimtől... az emberektől... az élettől... a világtól... Istentől... Mind-Egy