Forrás

A sárguló levél az ősz lehelletétől a faágról ringatózva, 
meg-megpördülve a csendes patak tükrére hullik, s apró, szinte 
észrevehetetlen hullámokat kelt. A lemenő Nap utolsó sugarai 
simogatják a vízben lassan tovasikló levelet. A fát, mely életet 
adott, már nem lehet látni. Az álomba szenderülő sűrű erdő is 
ligetté, majd pusztává változik. A csillagok egyre fényesebben 
ragyognak, s a felkelő Hold kékes fénye sejtelmes árnyakba öltözteti 
a tájat. A gyorsan hülő levegőben a vízből felszálló melegebb pára 
ködpaplanként borítja be a medret és a partot. A dombok között a 
víz folyása felgyorsul, majd hirtelen nagyot zuhan a szakadékba. 
Apró cseppek válnak ki a levegőben, majd újra egybeolvadnak, ismét 
patakká válva.

- Beköszöntött az ősz - mondta a parton ülő fiú a hínárban
  megakadt levélre mutatva.
- A természet pihenni tér, mint nemsokára én is - mondta
  az ifjú mellett töprengő idősebb ember nagyot sóhajtva.
- Nagyapa, ne mondj ilyet! Még sokat fogsz élni.
- Igen, fiam, még sokat fogok élni, de nem itt, hanem egy másik
  helyen. Testem fáradt már, öreg vagyok.
- Én szeretném, ha mindig velem lennél.
- Mindig Veled maradok, ha akarod, a szívedben élek tovább.
- De ott nem tudunk beszélgetni.
- Ó, dehogynem. Egy más nyelven, a szív, a szeretet nyelvén.
  Hunyd csak be szemed!
  Egy parton vagyunk, mindketten gyerekként. Játszunk egymással,
  örülünk egymásnak. Szemed, s szemem csillog a boldogság lassan
  lefelé gördülő cseppjeitől. Szeretjük egymást. Itt mindig 
  megtalálsz, mert a szív, a szeretet határtalan. Nem számít, hogy
  milyen messze vagyok, vagy hogy testem él-e... Csak az számít,
  hogy szeretjük egymást.
  Ha jobban körülnézel, ha kinyitod jobban szíved, meglátsz mást
  is...
  Itt van minden, ami elmúlt, minden, ami van, s minden, ami csak 
  ezután válik élővé, létezővé. Itt a levél, mely az ősz előhírnőke,
  itt a kis patak, melyet nemsokára jégtakaró borít, itt vannak az
  állatok, a kis méhecske, és itt vannak az emberek. Itt van Mindenki
  és Minden. Minden szó, minden gondolat, minden érzés. Itt van a 
  soha meg nem nyilvánuló, a nemlétező is...
  Ez a hely a szívben összeköt, falakat tesz átjárhatóvá, s értelmet 
  ad az értelmetlennek. Most egy patak partján vagyunk, de lehetünk
  bárhol, bármilyen formában, akár forma nélkül is...
  Lehetünk egy tábortűz körül, lehetünk a tengerparton, a csillagok
  között...
  A szeretet határtalan. Mindenhol ott van: a tenger sójában, a Nap 
  sugarában, a madárcsicsergésben, a harang zúgásában, 
  a szomorúságban, az örömben, az elhagyatottságban, a magányban.
  Ott van a levegőben, minden kimondott, s ki nem mondott szóban,
  minden ölelésben, s sírásban. Ott van a vágyakban, az álmokban,
  a szépben, a csúnyában. Benne van a jóban, a rosszban, a 
  tökéletlennek tűnő tökéletesben. Körülvesz minket. Áramlik
  mindenhonnan, s árad mindenfelé. Kevesen érzik, de mindenki
  érezhetné. Kevesen adják, de mindenki adhatná. Kevesen hagyják,
  hogy a szeretet, a szív szárnyaljon szabadon, határok nélkül...
  Kevesen hisznek erejében...
  Pedig minden álom valóra válhatna, minden seb begyógyulhatna,
  minden rossz jóba, minden sírás nevetésbe, minden bánat örömbe 
  fordulhatna általa...
  Bennünk van a forrása... 
  Benned, 
  bennem, 
  Mindenben és Mindenkiben...  
  Megtarthatjuk magunknak, jó mélyre elzárva, s végignézhetjük,
  ahogy lassan fényét veszti, elhalványul. De ki is tárhatjuk az 
  összes ajtót, ablakot, megszüntethetünk minden zárat, 
  lebonthatunk minden falat, hogy mindenki megcsodálhassa, 
  érezhesse...
  Nem a viszonzásért cserébe...
  Csak úgy...
  Cél, irány, határok nélkül...
  Szabadon...

  Azt kívánom Neked, amit ... de ezt már úgy is tudod...
  Szeretlek... mint Mindenkit és Mindent... - mondta az öreg.

A kis levél elmosolyodott magában, s válaszul némán suttogott: 
- igen, tudom... 
  amit én kívánok Önmagamnak...

Majd egy nagyobb áramlattal lesodródott a hínárról.

Mind-Egy