Gyömölcsöskert Volt egyszer egy hatalmas gyümölcsöskert, amely két részre volt osztva. Az egyik felében meggyes volt, a másikban cseresznyés. A gazda rendesen gondozta a kertet, elvégezte a szükséges munkákat. Itt a szorgos munka eredményeként, no meg a jó időjárásnak köszönhetően egész évben érett a cseresznye és a meggy. A bejárat előtt egy tábla állt: "Olcsó, friss gyümölcs eladó! Szedd magad!" Rengetegen látogatták meg a szépen gondozott és dús termésű kertet. Egyszer egy pár látogatott el a kertbe. Szedtek maguknak lekvárnak való meggyet és cseresznyét, közben néhány szemet Ők is eszegettek. Közeledett az este. A ládák, kosarak mind tele voltak gyümölccsel. Gondoltak egyet és odamentek az öreg gazdához: - Drága apó, elültethetünk egy meggy- és egy cseresznyemagot a kert végében egymás mellé? Gondozni fogjuk és felneveljük őket! - Persze gyermekeim, de ültessétek egy gödörbe a két magot, s talán, ha minden jól megy, akkor ... - De így az egyik elpusztul... - Lehet, de talán mégsem... Kérlek, tegyétek ezt meg és ne kérdezzetek többet! A pár elültette a két magot egy gödörbe. Jól megöntözték, majd az esti félhomályban hazamentek. Az öreg, amikor már mindenki elment a kertből, odament a kert végébe és rátette kezét a földre, amely a két magot rejtette, védte. Egész éjszaka ott volt... Másnap visszajött a pár és meglepődve tapasztalták, hogy egy kis növeny várja őket a kert végében. Gondozták, táplálták, szerették... Aztán egy nap szomorúan csak az asszony jött fekete ruhában, megtörten... Mása se maradt, csak ez a növény... Nem nézte, hogy milyen, neki úgy volt szép, ahogy létezett. Nem hasonlította máshoz, hanem elfogadta olyannak, amilyen valójában volt. Teltek az évek, az asszony szomorúsága tovább nőtt, majd egy szent napon a kis fa szerető arnyékában örökre megpihent... A fa egyedül maradt az öreg gazdával. Nem jött hozzá senki, nem gondozta, szerette más, csak az öreg. Levelei nem olyanok voltak, mint a meggyé, vagy a cseresznyéé, hanem úgy néztek ki, mintha a kettő együtt lenne. Csúfolták is ezért fa-társai. A meggyfák azt mondták cseresznye, a cseresznyék azt mondták meggy. Pedig ő igazából a kettő együtt volt, mert születésének éjszakáján a két mag összeolvadt az öreg szent kezei alatt. Egy éjszaka a hatalmas koronájú fa virágba borult, egy hétig egyfolytaban virágzott. Sokan megálltak a furcsa fa előtt csodálkozva, mert ilyet még nem láttak. A fa azt hitte, hogy megajándékozhatja majd a csodálkozó embereket gyümölcsével. Megérett a cseresznyemeggy, melynek íze olyan volt, mint a meggyé és a cseresznyéé egyben. Néhanyan megkóstolták, ízlelgették a furcsa gyümölcsöt, de a többség csak nézte furcsaságát, majd elment a meggyesbe, vagy a cseresznyésbe. Pedig az öreg gazda ezt a gyümölcsöt ingyen adta. Mind több érett gyümölcs lógott a fa roskadozó ágain és egyre kevesebb ember szakított róla. Majd egy naptól fogva csak az öreg és két-három ember eszegetett néha egy-egy szemet. A hatalmas fa elszomorodott. Úgy érezte, hogy amiért megszületett, amiért kihajtott a földből, az csak nagyon kevés embernek kell... A gyümölcse és önmaga felesleges. Adni szeretett volna, napsugár érlelte gyümölcsét, önmagát, de nem kellett... Újra visszaemlékezett születésének éjszakájára, az öreg féltő hangjára: - Te majd nagyon kevés embernek kellesz, mert aki csak a meggyet szereti az téged cseresznyének, aki csak a cseresznyét szereti, az meggynek, aki pedig mindkettőt szereti, az korcsnak lát majd: se nem meggynek, se nem cseresznyének... Csak azoknak kellesz, akik nem ítélnek feletted, s csak akkor kellesz, ha te sem ítélsz senki felett... Szeress mindenkit, bármit tesznek ellened, s higgy abban, hogy egyszer senki sem ítél meg senkit, semmit! Higgy és remenykedj, higgy a Reményben! Másnap reggel a fa kopaszon állt, csak néhany levél, gyümölcs és virag volt rajta, hogy azok, akik enni szeretnének a furcsa gyümölcsből, ehessenek, de az a néhany gyümölcs mégis azt mondta, azt súgta a sötét éjszakába: van remény... Teltek az évek és a fa egyre inkább érezte, hogy újra eljön az idő, amikor lesz ereje ismét kivirágozni, rengeteg gyümölcsöt hozni. Egy este az öreg odament a fához, a cseresznyemeggy törzsére tette a kézet és némán beszélgettek... Reggel a fa tele volt virággal... Most is rengeteg gyümölcs lógott szakításra várva, többen is szakítottak róla. A fa azt hitte végre elfogadták, de emlékezett az öreg szavaira is: - Készülj fel arra, hogy máskent légy az, aki vagy. Néhányan pukkadásig laktak a gyümölccsel, leheveredtek a fa törzséhez és elkezdtek beszélni: - Olyan rosszul vagyok, ez a fa az oka mindennek, miért van rajta ilyen sok és ilyen furcsa gyümölcs. - Csak szórakozik velünk, palira vesz minket, mert tulajdonképpen ő cseresznye, csak szándékosan megsavanyítja gyümölcseit. - Miért nem vagy meggy vagy cseresznye? Döntened kellene, mert a kettő együtt nem lehetsz! - Találd meg önmagad! ... A fa nem ítélkezett. Elfogadta, hogy őt talán nem fogadják el olyannak, amilyen valójában. Szent Iván-éj utáni reggelen a fa furcsán nézett ki. A meggyes felőli oldalon meggy volt minden rajta: az ágak, a levelek, a virágok és a gyümölcsök, míg a cseresznyés felőli oldalon minden cseresznye volt. Maradt néhány középső ág jól elrejtve, amelyen a "régi" cseresznyemeggy termett azoknak, akik nyitott szemmel járnak, s ítélet nélkül elfogadják a fát olyannak, amilyen. Ha eszel egy szem meggyet vagy cseresznyét a fáról és a magját elülteted, magában ezt duruzsolja a földből kinövő furcsa növény földöntúli hangján: - Te majd nagyon kevés embernek kellesz, mert aki csak a meggyet szereti az téged cseresznyének, aki csak a cseresznyét szereti, az meggynek, aki pedig mindkettőt szereti, az korcsnak lát majd: se nem meggynek, se nem cseresznyének... Csak azoknak kellesz, akik nem ítélnek feletted, s csak akkor kellesz, ha te sem ítélsz senki felett... Szeress mindenkit, bármit tesznek ellened, s higgy abban, hogy egyszer senki sem ítél meg senkit, semmit! Higgy és reménykedj, higgy a Reményben! - Készülj fel arra, hogy másként légy az, aki vagy. Mind-Egy Tudom, ez a gyümölcs is valakinek túl édes, valakinek túl savanyú lesz, valaki meg sem kóstolja, valaki undorodva eldobja, s valaki talán kér még egy szemet belőle... És ez így szép, így jó, mégha néha fájdalmas is!