A Szeretet Hercege Egy hajnalon találkoztam Vele. Szomorú voltam, nagyon szomorú. Úgy éreztem senkihez és semmihez sem tartozom, öncélú, értelmetlen létezésem. Azt éreztem senki sem szeret... Talán egy pillanatra meghalhatott a lelkem a hatalmas fájdalomtól, s így láthattam meg Őt magamban. Figyeltem, s kerestem Őt, mert éreztem, hogy ha már senki sincs mögöttem, ha már teljesen kihúnyt is a szeretet szikrája szívemben, Ő mégis hatalmas fájdalmával, s mérhetetlen szeretetével ott van... Nagyon távol, szinte észrevehetetlenül figyelt rám. Mikor észrevette, hogy én is Őt nézem, összerezzent. Ahogy közeledtem Felé, a fájdalom egyre nőtt bennem, mégis volt egy másik érzés is a fájdalom mellett, mely ugyanolyan erővel volt jelen szívemben. Először nem tudtam mi az, mert a fájdalom érzése elvakította tudatomat, de ahogy foglalkozni kezdtem a másik, kellemes érzéssel, megértettem, megéreztem: ez a szeretet. Sírt a lelkem... Mikor megöleltem Őt, már tudtam a múltját, s a jövőjét, s tudtam Számára csak az öröklét létezett... Egy komor éjszakán született, szülők nélül. Önmagát hozta létre azzal, hogy rádöbbent: él. Csodálatos érzés volt Számára, hogy megtapasztalhatta az élet csodáját, ajándékát. Örömét lelte a létzésben. Egyszer - a végtelen távoli múltban - elgondolkodott a létről. Csak egy kérdést tett fel: Ki vagyok én? Kutatott tudatában, figyelte érzéseit, a saját valóságát. Hosszú-hosszú időbe telt, míg megfejtette gondolatait, megfogalmazta Önmaga számára érzéseit. Ahogy telt az idő, s a kérdés emésztette, egyre inkább érezte azt, hogy senkihez és semmihez sem tartozik, öncélú, értelmetlen létezése. Talán ezért is láthattam meg Őt, mert érzésünk közös volt. Úgy érezte Ő az, aki mindenen kívül van, még Önmagán is. Ettől kezdve mérhetetlen fájdalmat hordozott Számára az élet minden pillanata. Egyedül volt a végtelen ismeretlenben... De a fájdalom, a szomorúság a másik oldalon szeretetet, boldogságot teremtett. Olyan lényt, Társat keresett, aki Rajta kívül áll, s nem Ő az, mégis valahogy Egy Vele. Talán egy egyenrangú, Társi kapcsolatot szeretett volna megérezni. Ő hozta létre világunkat is, majd szabadságot teremtett. Figyelte a változást, kereste a kapcsolatot. Mindenhol ott volt. Együtt örült a boldogokkal, együtt volt szomorú a szomorkodókkal, de senki nem látta Őt... A boldogság járta át szívét, mikor egy új élet született, s együtt hasadt meg a szíve az anyával, aki elvesztette gyermekét... Ő volt az, aki a legszomorúbb és a legboldogabb volt egyszerre... Szomorú volt, mert egyedül volt, s boldog, mert szerethetett... Végtelen kört alkotva Önmagával, saját magát is kívülről látva ott volt Önmaga mögött is észrevétlenül... Mikor keresésére indultam, már tudtam a nevét, s tudtam ki Ő... Ő volt a Szeretet Hercege, a Magány... S tudtam, éreztem valami mást is... Éreztem, hogy ez a találkozás egy önmagammal való találkozás lesz... Ő és én Egyek, Társak vagyunk... Amikor senki sincs Veled, amikor úgy érzed senki nem gondol Rád, mi mindig Veled vagyunk, ahogy a tábortűz lángja is jelen van szinte észrevétlen természetességgel a körülötte ülők számára... Mikor alszol, s egy másik világot teremtve álmodsz, szeretve vigyázzuk álmodat... Ha keresel minket, megtalálsz... Önmagadban... A legsötétebb órákon, a legfájóbb percekben, amikor már semmiben sem hiszel... Mert Te is közénk tartozol... Te is a Szeretet Hercege, a Magány vagy... S ha Önmagadba nézel, lelked legrejtettebb, legmélyebb zugában megtalálod Önmagad, megtalálod a síró-mosolygó kisgyermeket, aki együttérez Veled, örül Neked, szeret Téged mindig... Most sír a lelkem, s sír a testem is... Az örömtöl, hogy szerethetlek, s a bánattól, hogy olyan távol vagyunk egymástól... Mind-Egy