Hóember

Tavasz közeledett a hosszú, kemény tél után. Az udvar közepén még a
novemberi, első hóból gyúrt hóember álldogált. Portól szürkés 
kabátjának széndarabokból kirakott gombjai közül több már a földön 
hevert és a kalapjául szolgáló lyukas lábos is jócskán répaorrára 
csúszott. 

Csak a mosolya volt a régi, amit a házban lakó öreg nénike minden 
reggel a tornácra kibotorkálva leellenőrzött, miközben eszébe 
jutottak unokája szavai: 
- Nagyika, ezt Neked csináltam. Látod, így örülök én is Neked, ahogy 
a hóember bácsi.

És eljött a nap, amikor felkelni sem tudott már. Az ágyban feküdt, 
nap nap után, némán tűrte az idő múlását. Csak egy dologra volt 
kíváncsi minden reggel: - Mosolyog még?

És minden reggel mosolygott Ő is. 

Teste teljesen elfogyott, ahogy az egyre erősödő napsugaraktól a 
hóember teste is lassan elolvadt. Csak a mosolya volt a régi 
mindkettőjüknek.

- Látni szeretném a mosolyát - mondta egy nap.
- De pihennie kell - mondta az ápoló.
- Eleget pihentem, még utoljára látni szeretném. Segíts fel!

És az ápoló nem tudta mit tegyen, mert nem volt már a hóember sehol,
tavaszi rügyek fakadtak a fákról, zsenge fű zöldellt az udvaron. 

- Segíts fel, egyedül mozdulni sem tudok!

És felsegítette, kivitte a tornácra.

- Óóó... Milyen szép zöld ruhája lett... és hogy fénylik ebben a 
napsütésben... a mosolya pedig ... még mindig a régi... - mondta 
csillogó szemekkel. És tényleg látta, amit mondott.

Az ápoló csak némán fogta a törékeny, összeaszott testet, nézte az 
üres udvart, majd nézte a csillogó szemeket. És ebben a mély, fáradt, 
de szeretettel és élettel teli szempárban meglátta a zöld ruhába 
öltözött, fénylő hóember mosolyát.

Ezzel a mosollyal szívében él azóta is.

S ha valaki mélyen a szemébe néz, meglátja benne a csillogást és a 
zöld ruhába öltözött, fénylő hóember mosolyát.

A szeretet mosolyát:
Látod, így örülök én is Neked. 

Szeretlek Téged, 
azért, mert vagy,
azért, mert Te Te vagy
és azért, mert szeretni jó,
mert szeretni lehet,
mert szeretni szabad :)

Szeretet