A Kapu

Volt egyszer egy város, melyet hatalmas fal vett körül.
A főtéren egy kapu állt, melynek közepén egy forrás
fakadt.
A lakók békében, szeretetben éltek egymással, mindenki 
tette a maga dolgát.

Egy napon a település kertésze a fal mellett szépítette 
kertjét, s a tömör falra nézve fáradtan elgondolkodott:
- Miért van a fal?
- Miért nincs ajtó, kapu a falon?
- Mi van odakint?
Megkérdezte a kovácsot, a lakatost, a postást. Körbejárta
az egész várost, de senki sem tudott megfelelni kérdéseire.
Mindenki kutatni kezdett.
A könyvtáros elővette régi könyveit, az újságos megsárgult 
lapú újságokat olvasgatott, a pap a Szent Könyvből remélt 
választ...

Fél év sem telt el talán, s a város elhanyagolt lett, bűzös.
A szökőkutak nem működtek, a parkok szemetesek lettek,
a levegő füstös volt, mert az emberek többsége alagutat ásott,
szerszámot készített a falfúráshoz, létrát a mászáshoz,
csak néhányan tették továbbra is szelíden dolgukat.

Hatalmasabbnál hatalmasabb tornyokat emeltek, a földbe 
vájtak mélyebbnél mélyebb alagutakat. 
Mindhiába...
A legmagasabb torony is alacsonynak bizonyult, s a legmélyebb 
alagút sem ereszkedett mélyebbre a falnál.

Az elkeseredettség széthúzáshoz vezetett. Egymást hibáztatták
az emberek...

Volt egy öreg vak is a városban. Mindig mosolygó arccal, 
távolba meredő szemekkel a főtéren lévő kút szegélyén ült.
Ha megszomjazott, merített kezével a kristálytiszta vízű
forrásból, s a mellette ülő gyermekeknek egyszerű igazságokat 
mondott.

Egy hajnalon, mikor a felkelő Nap a kút fényében megcsillant,
az öreg örök álomba szenderedett. 
A csend fátyla borította be a várost. Megállt a zsongás, 
abbamaradt a munka. Az öreget mindenki szerette, Ő volt a 
legöregebb, a legbölcsebb.

Ezen a hajnalon egy apró csoda is történt: egy gyermeknek 
adott életet anyja.

Jónéhány év eltelt, a gyermek felcseperedett, a város egyre 
pusztult. Mindenütt a rombolás nyomai látszódtak, földkupacok 
éktelenkedtek mindenfelé, a föld sok tátongó sebből
vérzett...

Az ifjú naphosszat a kút szegélyén ült, tekintete a víztükröt
pásztázta. Kereste a nyugalmat, a békét, melyet csak itt talált 
meg, sehol másutt a városban...

Egy teliholdas éjszakán, amikor már mindenki álomra hajtotta
fejét, a fiú ott ült a forrás mellett csendesen. Érezte,
amint hatalmába keríti valami idegen, de szelíd erő. Olyan 
mélységes Szeretet áradt ebből az erőből, ebből a Lényből,
hogy arcán könnycseppek gördültek végig. Szinte égette a 
Szeretet, a Megbocsátás Angyala. Érezte, amint hatalmas
fényesség tölti be testét, minden tagját, minden izmát.
A kapu, mely a forrás fölött állt, ezüstszínben pompázott, 
apró villámok cikáztak rajta körös-körül.
Egy hang szólt a fiúhoz:
- Ez a város kapuja. Ki ezt meglátja, többé evilági szemmel 
  nem lát, ki átmegy a kapun, vissza nem vágyódik.
  Válaszolj hát: Szeretnél-e átmenni a kapun?
- Igen...

A kapu vakító fénnyel megnyílt. A víz, mely a forrásból tört 
fel, most a két világot választotta el vékony hártyaként.
A fiú elindult a kapu felé, majd megállt a kapuban a két világ
között. Átjárta a Végtelen Tiszta Szeretet érzése, s érezte,
amint a másik világ húzza magához. Mégegyszer visszatekintett,
a városra, s könnyei újra eleredtek. Fájt Neki az emlékezés,
fájt, hogy mások nem érezhetik, amit Ő most érez...
Mélységes szomorúság töltötte el...
Érezte a Tiszta Szeretetet magában, s érezte minden fájdalmát 
is...

Másnap a fiú a kút szélén ült. Tekintete a távolba meredt 
révetegen...
Az élő látomásról semmit sem mondott, de végtelen szeretettel
beszélt mindenkinek a Lélek Kapujáról, mely nem falakon nyílik,
hanem a szívben úgy, mint ahogy a város kapuja is a város 
szívében rejtezik észrevétlenül...

Mind-Egy