Köpci a tűzvarázsló

Egy Jóbarátomnak, hogy általa Mindené és Mindenkié lehessen...

Erősen lobogott a tűz, s ahogy a lángnyelvek megízlelték az 
eledelül szánt kemény, száraz fahasábokat, néha-néha reccsenés,
ropogás hallatszott. Zepirius az állványon hintázó bográccsal 
volt elfoglalva. Megkeverte az apróra vágott piruló, sistergő 
szalonnát, majd mélyet szippantott az ételillatú, füstös 
levegőből. Szinte már érezte szájában a készülőben lévő vacsora
ízét.

- Tessék, itt a hagyma és a kolbász is - mondta Koldon, miközben 
  egy fatányért nyújtott oda barátjának.

Zepirius - miután megfonnyasztotta a hagymát a szalonna zsírjában - 
beletette a kolbászkarikákat is és kevés friss forrásvízzel öntötte 
fel a fortyogó ételt.

- No, így jó lesz - mondta Zepirius, s egy marék őrölt kalamus-
  levelet szórt a bográcsba.
- Mit tettél bele? - kérdezte Koldon kíváncsian.
- Kevés kalamuslevelet. Nemcsak jó ízt ad az ételnek, de egy 
  jóbarátom, aki hamarosan megérkezik, nagyon szereti.
- Jön egy vendég? Nem beszéltél Róla nekem. Azt hittem csak ketten 
  leszünk ma este.

Zepirius keze gyorsan hámozta a burgonyára emlékeztető sárgás színű
gumót, mégis látszott rajta, hogy máshol jár a gondolata. Koldon
is a bográcsba kerülő különféle zöldségeket tisztogatta. Hosszú 
percek teltek el némán, s lassan minden szükséges alapanyag az 
ételbe került.

- Végeztünk - ült le Zepirius a tűz közelébe a földre.
- Igen, végre - fújta ki magát Koldon, s barátja mellett 
  helyezkedett el.
  Ki a barátod? - kérdezte, s látta a társa arcán átsuhanó mosolyt.
- Egy gwinn.

Koldonból gyermeki nevetés tört elő.

- Miért nevetsz? Talán nem hiszed, hogy vannak gwinnek? - mosolygott
  Zepirius is.
- Háááát... Csak a mesekönyvekben volt Róluk szó.
- Pedig élnek. Úgy néznek ki, mint a gyermekek, mégis évszázados
  bölcsesség lakozik Bennük.
- És négylábú madarakon közlekednek, ugye? - kuncogott tovább Koldon.
- Igen, guntán járnak.
- És ma este velünk lesz egy gwinn?
- Néhány pillanat múlva nagyon-nagyon meglepődsz majd... - mondta
  Zepirius sejtelmesen.
  Már közel jár. Hallom, érzem...
- Hehehe...

Koldon az égboltra tekintett, majd hirtelen elkerekedett a szeme, s a
csodálkozástól kinyílt a szája. 
Zepirius hangosan nevetni kezdett barátja meglepődésén:
- Az előbb megmondtam, hogy nagyon meg fogsz lepődni - préselte ki 
  magából kacagva.

Egy négylábú gunta szállt lefelé. Hátán egy gyermek ült. Hatalmas 
szárnyai hangtalanul verdestek a levegőben, ahogy lassan a földre
értek lábai. Nagyot fújt, s leült, hogy gazdája le tudjon szállni 
róla. Nyakát megpaskolta a gwinn és egy fénylő bogyót nyomott rövid,
tömzsi csőrébe.

- A kedvence - mondta csengő hangján a fiú, s ahogy Koldonra nézett
  elmosolyodott.
  Zepirius barátom nem mondta, hogy jönni fogok? - kérdezte 
  barátságos, szelíd hangján.
- De mondta... - köszörülte meg kiszáradt torkát Koldon.
  És én nagyot nevettem... 
  Azt hittem csak tréfál...
- Köpci vagyok - nyújtotta közelebb érve kezét Koldon felé a gwinn.

Ahogy megszorították egymás kezét, Koldonra évezredes súly nehezedett.
Úgy érezte, mintha a kézfogástól feltárult volna az ismeretlen múltja,
bölcsessége, s szeretete. Furcsasága ellenére ismerős volt számára ez 
az érzés. 
Melegség öntötte el testét és boldogság töltötte be tudatát...
Földöntúli, tiszta boldogság...
Koldon érezte, hogy ez a fiú több, fontosabb számára, mint más
lények, s általa mégis minden ugyanolyan kedves és közel áll szívéhez.
Tudta, hogy a kis gwinn egy tűzvarázsló, aki tüzet gyújt ott, ahol 
megfordul láthatóan és láthatatlanul. 
Egy tüzet gyújt... a szeretet tüzét...
Bearanyozza az életet...
Erőt ad mindenhez...
Szeretete mély és határtalan...

S látta a fiút önmagában... 
Legbelül, ahol már semmi sincs... csak a szív, a szeretet...
Tudta, ez a fiú... Ő maga...
S ez a fiú mindenhol ott van, mindenkiben ott lakozik...
A családban, a barátokban, az élő és élettelen világokban...
Mindenütt...

Csak néhány pillanat telt el, mégis örökkévalóságnak tűnt ez Koldon
számára. Feltárult előtte egy csodálatos világ, melyet a szeretet
érzése tett tökéletessé.

-----

A pirkadattal kelő állatok ébresztették fel Koldont a rét szélén lévő
nagy fa tövében. Kellemes, langyos szellő lengette a fák leveleit,
s simogatta Koldon arcát. Zepirius fát gyűjtött, s mikor észrevette 
nyújtózkodó barátját, megindult felé. 

- Furcsát álmodtam éjjel. Nagyon valóságos volt. - mondta Koldon, 
  mikor elég közel értek egymáshoz.
- Az álom néha valóság... s a valóság néha álom... - mosolyodott el 
  Zepirius.
  Köpci jóbarát...
  Elfelejtheted, Magad elől is elrejtheted... de szívedbe is 
  emelheted...

-----

Talán mindannyian varázslók vagyunk... s kis, apró, látható és 
láthatatlan tüzeket gyújtunk, ahol megfordulunk...
Önmagunkban, a családunkban, a barátaikban,
Mindenben és Mindenkiben...

Mind-Egy