Kövek

Zepirius egy völgyben pihent meg a nappal megtett hosszú út után.
Nem gyújtott tüzet, pedig nagyon sötét volt. A csillagok erős, tiszta 
ragyogását figyelte. Csend volt és béke. A természet is nyugovóra 
tért. Csak néha gyúlt egy-egy kis napocska az éjszakában, ahogy az 
űrbéli anyag sárgás, vakító fénnyel a légkörbe érve elégett. 

Zepirius csodálattal szemlélte az égbolt feketeségéből előbújó megannyi 
apró kékesfehér fénysugarat, s közben fáradtan sóhajtott. Sóhajtott 
vele az erdő, a mező. Mindenfelől sóhajának visszhangját hallotta. Még
a föld felől is. Lenézve meglepődve látta lába előtt a kövek halvány 
derengését. A közeli erdőt kicsi fénypontok világították meg alulról, 
s távolabb néhány nagyobb szikla is érzékelhető volt. 

Zepirius lehajolt, s hozzáért egy kavicshoz. Az érintés pillanatában 
megszédült attól a látványtól, ami szeme elé tárult. Egy fényes gömb 
volt előtte, s körülötte néhány kisebb. Az egyik körül, melyhez közel 
került, két apróbb keringett. Egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobbnak 
kékesfehér volt a színe, a kisebb tűzvörös fényben pompázott. Időbe 
telt, mire rájött, hogy a középső gömb Xed, a Vendor napja, s a 
bolygó, mely közel volt hozzá a Vendor, ahol élt, a két kicsi égitest
pedig a Vendor holdjai. Lassan elforgott mellőle a bolygó. Egyre 
távolabb került Zepirius tőle. Már látta a szomszédos csillagokat is,
s hamarosan Xed már csak egy parányi fényes pont volt. Ahogy 
távolodott, már nem is tudta megkülönböztetni, egy halvány csillag volt 
csupán a sokezer másik közül. Látta a galaxist, s benne a rengeteg 
szinte egybeolvadó fénypontot. Látott más galaxisokat is, s egyhez 
egyre közelebb került. Ebbe a galaxisba lépve csillagok ezrei mellett 
haladt el egyre lassulva, majd egy csillag felé közeledett. A csillag 
bolygórendszerének harmadik bolygójánál állt meg. A bolygó körül 
egyetlen hold keringett, s ez a hold hasonlított a Vendor nagyobbik 
holdjára. Kékesfehér fénnyel világította meg a tájat, s a folyót, amely 
mellett egy ember ült. A közelben egy város volt. Zepirius kezében ott 
volt a derengő kő, melyet megérintve a Vendoron ide került. Érezte a 
gondolatot, mely ebből a másik lényből áradt:

"Mindig vágytam arra, hogy erre a hullámzó ezüsthídra léphessek,
itthagyva szomorúságomat és magányomat, eltűnjek messze, egy 
távoli, ismeretlen világba, ahol talán barátok várnak..."

Zepirius csak állt és figyelt. Figyelt belülre és az emberre. Órák 
teltek el perceknek tűnve, mikor egy hang szólalt meg legbelül, Köpci 
távoli, belső hangja a tisztásról, a patak partján lobogó tűz mellől:

- A kő most elvezet oda, ahova mennetek kell...
- Tudom Köpci, ezalatt a néhány óra alatt megértettem... - gondolta 
  Zepirius.

A követ az ember tenyerébe csúsztatta, majd a következő pillanatban a 
világegyetemet szelték keresztül mindketten. Zepirius és egy lélek 
test nélkül, aki csak egy villanást látott, s mikor kitisztult ismét 
szeme, esetlenül bukdácsolva szaladt régi-új családja felé gyermeki 
testben.

Zepirius kitárta karját, s tenyeréből kilépő kékesfehér energia egy 
lebegő kaput hozott létre, melyen átlépve Köpci mellett volt Kalamuson. 
Visszafordult, s a sercenve bezáródó kapun át a kis emberke után 
suttogott:

- Az álom néha valóság... s a valóság néha álom...
  Kicsi Koldon, aludj most szépen... 
  Majd egyszer... találkozunk...

Mikor bezárult teljesen a kapu, Köpci és Zepirius megölelte egymást.

Mind-Egy