A lélek útja, út az ismeretlenbe A helyet, ahol sok-sok évvel ezelőtt egy tábortűz lobogott, halvány fény vette körül, mikor a madarak el-elhaló éjszakai csicsergéséhez és a szél erdőt ringató susogásához egyre erősödő ropogással társult a pislákoló, apró, száraz gallyakból rakott tűz. Egy ember állt a tűznél. Öregen, betegen... Az utolsó hasáb, mely akkor senkit sem érdekelt, most újra remegő kezében volt. Szeméből patakzottak a könnyek, ahogy a fájdalom és a boldogság furcsa párosát egyszerre élte meg. Szívében ott élt ifjúkori önmaga a két kis állatkával, akiket ő teremtett, egy hegyekkel körülölelt völgyben, egy erdei tisztáson, melyet egy patak szelt keresztül. A parton ott is egy tábortűz lobogott, s az ifjú kezében egy derengő fahasáb volt. Ugyanolyan, mint itt, ebben a valóságban. Könnyes szeméből a szeretet fájdalma és boldogsága sugárzott. Hatalmas örök-villanásként pergett le az élet az öreg és az ifjú szeme előtt, mikor a tűz emészteni kezdte az utolsó fadarabot. Csillagok születtek és világok szűntek meg úgy, mintha sohasem léteztek volna. Az öröm és a bánat az élet kusza fonalán egymással fogócskázott egy pillanatig, majd összefonódva egy harmadik lényként éltek tovább... Egy kedves, fiatal hang szólalt meg: - Szeretlek... Köszönöm, hogy élhettem életed... Köszönöm, hogy életet adtál nekem... - Azt kívánom Neked, amit Te kívánsz Önmagadnak... - suttogta az öreg. Ekkor már mindent áthatott az összhang, a szeretet... ----- Reggelre a szél messze hordta a tűzből megmaradt kihűlt hamut. Egy másik világban, egy másik, egy örök valóságban, a szívbéli Kalamus tisztásán, a patak partján egy ifjú ül a tűz mellett szeretetben... Szívében egy valósággal, melyben múlandó önmaga az érzéseit nyújtotta, az életét adta át a világnak... A szeretetét... A szeretet kívánságát... Az életet... Ennek az örök valóságnak, s ezáltal sok másiknak... Azt kívánom Neked, amit Te kívánsz Önmagadnak... - szól örökkön-örökké a messzi távolból az öreg és az ifjú hangján Mindenhez és Mindenkihez... Mind-Egy