Mikulás

A fáradt rénszarvasok az utolsó ház tetején várták gazdájukat.
A csillagok fényesen ragyogtak. A keleti látóhatárnál a hajnal
fénye derengett. Piros ruhájában a kéménybe egy öreg, ősz hajú, 
nagy szakállú apó mászott be hatalmas puttonnyal a hátán. 

- De szűk ez a hely - mormogta magában, miközben a kandallóból
  kimászott.
- Mikulás bácsi! - suttogott egy gyermeki hang.
  Segíts nekem! 
  Mentsd meg anyukámat!
  Nagyon beteg...
  Csak fekszik egész nap és nem szól semmit...

A gyermek szomorú szeméből könnyek potyogtak...

- Bácsi, segíts nekem...
  Ugye... ugye nem halt meg?
  Ugye nem hagyott itt az anyukám?
  Én nem akartam rossz lenni...
  Jó leszek, ígérem...
  Csak segíts...
  Kérlek... segíts...

Az öreg magához szorította a gyermeket...

- Ugye... ugye segítesz?
  Ugye nem hagysz itt anyuka?
  Én szeretlek...
  Kérlek...
- Csak érintsd meg tiszta szívvel, s anyukádból angyal lesz. 
  Gyönyörű, fehér szárnyú angyal. S a szél hosszú haját lágyan 
  ringatja majd, ahogy szeméből és szívéből a szeretet sugárzik. -
  suttogta dörmögő, szelíd hangján az öreg.

A gyermek szája elkerekedett a csodálkozástól, mikor az érintéstől
mind neki, mind anyukájának hófehérré változott ruhája, s szárnyuk 
nőtt. 

Virágillat volt mindenfelé...
A csoda illata...

Az apó mosolygott, majd megfogta mindkettőjük kezét, s a kandallón
át a fény felé vezette Őket. Mindhárman felültek a szánra, majd mikor 
kényelmesen elhelyezkedtek, az állatok hangtalanul levegőbe emelték 
Őket. Az apó a magasból mégegyszer végigtekintett a házakon, majd 
elindultak a csillagok, a ragyogás, a szeretet felé.

Mind-Egy