Az öreg

Az öreg, akivel a parton találkoztam, kérdőn nézett rám. Arcát nem 
láttam, de éreztem a tekintetét és a ki nem mondott szemrehányást, 
amiért megzavartam elmélkedésében.

- Gyönyörű csillagfényes éjszaka - mondtam.
- Igen, csodaszép.
  Gyere, ülj ide mellém - mondta az öreg, s kezével a lépcsőre mutatott.

Amint leültem mellé, éreztem, hogy eltölt valami furcsa, 
megmagyarázhatatlan erő. Testem könnyebbé vált, szinte lebegtem a 
semmiben.

- Mit keresel itt? - kérdezte.
- Szeretek sétáni. Ez a kedvenc helyem. Néha kijövök ide megnézni a 
  csillagokat, átélni a világot - egyedül...

Percek, vagy talán órák teltek el. Eggyéváltam a csillagokkal, 
a világgal, az öreggel, s önmagammal.

Gyönyörű sárga fénycsík jelent meg az ébolton. Fényességével
beragyogta a sötét északát. Az öreg nagyot sóhajtott, amint
a fény után ismét a sötétség következett.

- Te vagy az utolsó ember, akivel találkozom...

Nem lepődtem meg, amikor meghallottam az öreg hangját.
Tudtam, éreztem, hogy ezt fogja mondani és tudtam, éreztem,
így is lesz...

- Tudom - súgtam halkan, s átfutott rajtam a szomorúság.
  Még soha senkivel nem találkoztam itt a kedvenc helyemen az 
  éjszaka közepén és senkivel nem tudtam ilyen jól elbeszélgetni 
  némán... - mondtam.

Egymásra néztünk. Ekkor láttam először megfáradt, de mégis elevenen 
csillogó szemét. Láttam, amint lassan könycseppek gördülnek le barázdált 
arcán, le egészen álláig, majd nagy, kavargó cseppekben a földre hullnak.

Hosszú percekig néztük egymást némán.
Arca, teste csodálatos, földöntúli színben pompázott...

- Köszönöm, hogy élhettem. Tudom, talán nem mindenkinek adatik ez meg.
  Talán csak az anyag véletlen csodája az élet, s a halállal a tudat 
  szikrája örökre elenyészik.
  Élj mindazokért, mindazok helyett is, akik talán sohasem élhetnek!
  Köszönom, hogy élhettem - sóhajtotta, miközben a kezemet szorítva
  hátradőlt a lépcsőre.

Hallottam, éreztem utolsó lehelletét.
  
Mind-Egy