Örökkön-örökké

Egy kapu előtt állok, melyet én hoztam létre.
A Kapu előtt, mely önmagamba nyílik.
Rajtam kívül semmi sem létezik. Minden, amit megalkottam,
bennem, általam létezik. Örömmel tölt el ez a csoda, mégis 
szomorú is vagyok egyben.
Szomorú, hogy én vagyok a forrás, rajtam múlik, tőlem függ
minden...

Egy kapu előtt állok, A Kapu előtt, mely önmagamba nyílik.
Különös fény dereng a kaput elválasztó víztükörben, az élet,
a teremtés és a halál, az elmúlás fénye. Hív a kapu, hív a 
csend, az élet és a halál csendje.

Átlépek a kapun, mely a Semmit és a Mindent köti össze
Eggyé, miközben az Eggyéválás érzése tölti be tudatom 
és az Áldást mormolom: Azt kívánom Neked Világ, amit Te 
kívánnál magadnak!
Fények, villanások, érzések, szeretet, majd csend...
Örök csend, a teremtés és elmúlás csendje...
Csillagok fordulnak egymásba, a Föld és az Ég, a Jó és 
Rossz egyesül, majd megsemmisül...
Apró darabokra esem szét, tudatom lassan elveszti önmagát,
kihúny öröktől fogva, mindörökké...
Megszűntem létezni, minden megszűnt velem, mégis egy kis 
szikra, a forrás ittmaradt a Semmi közepén tudat nélkül,
szabadon, hogy önmagát kibontva megteremtse a Világot, s 
benne engem...

Elmúltam, nem létezem, majd halk hangokat hallok 
mindenfelől, suttogást, majd újra fények...
Megjelenik az első érzés tudatomban, mely létrehoz engem. 
Csodálatos pillanat, a teremtés pillanata...
A Kapu túloldalán, egy szabad, önmagát megteremtő Világ 
tudata robban be érzésként, betöltve tudatom, s érzem ezt
mindenhol, öröktől fogva, mindörökké...
Talán olyan érzés, mint amikor a Semmiben egyetlen pillanat 
alatt hullámzó Óceán, a Föld, az Ég, Minden létrejön, s 
először süt ki a Nap - minden pillanatban...

A Mindből és a Semmiből Egy, s az Egyből Mind és Semmi lett
örökkön-örökké...

Mind-Egy