Síkság

Képzeld el, hogy egy hatalmas síkságon vagy!
Bármerre nézel, csak a végtelen pusztaságot látod. 
Nem mozog semmi, nincsenek fák, nincsenek bokrok, csak a Naptól 
megszikkadt végtelen föld és a megsárgult fű.

Mégis él ez a kihaltnak tűnt világ. 
Millárd parányi láthatatlan élet lakozik benne. 
Egymásból élnek, egymást táplálják, egymást éltetik, s ha egyikük 
hiányzik, a másik is eltűnik. 

Apró létformák, melyek még itt a Nap tüzétől megperzselt puszta 
közepén is otthon érzik magukat, ahol mi - Te és én - már rég 
megszűntünk volna létezni. Itt élnek, itt éltek mindig, s mikor mi már 
nem leszünk, Ők itt lesznek akkor is. 

Teszik a dolgukat, nem gondolnak múltra, nem gondolnak jövőre,
csak élnek, ahogy lehet,
csak élnek, amíg lehet.

Estefelé, mikor a Nap a meleg levegőtől hullámzó látóhatár alá bukik 
és a levegő lassan hűlni kezd, megjelennek az első csillagok az égen.
Kristálytisztán ragyognak, mert nincs semmi, ami zavarná őket. 
Nincsenek fények, nincsenek települések, nincsenek emberek a közelben, 
csak mi vagyunk itt:
Te, én 
és a milliárdnyi élet, amely körülvesz minket.

Minden csendes, békés és nyugodt, 
csupán halk neszek hallatszanak mindenfelé:
a mozgás, az élet sóhajának
és a tücskök ciripelésének lágy hangjai.

Hallom a lélegzésed 
és ha most Te is rám figyesz, hallhatod, ahogy a levegő lassan 
beáramlik, majd átalakulva távozik belőlem.

A szemedbe nézve látom a csillagok fényét, a tiszta égbolt tükrét,
s ha Te is a szemembe nézel, láthatod ugyanezt a halvány ragyogást. 
Éppen olyat, amilyet én látok a Tiedben. 

Láthatom és láthatod ezt a csillogást,
hallhatom és hallhatod az élet sóhaját
bármikor, 
bárkiben, 
bármiben...

Benned, 
bennem,
mindenben és mindenkiben...

Itt a síkságon is,
ahol körülvesz minket a milliárdnyi élet,
a csend, a béke, a nyugalom
és a mindent betöltő 

Szeretet