Az idő végtelen tengerén

A közeli vízesés csobogása, tücskök ciripelése és időnként egy bagoly 
távoli huhogása szűrődött be a résnyire nyitott ablakon, az erdő 
békéjét varázsolva a kunyhó falai közé.

Csak egy gyertya égett az asztalon. 

A beáramló friss éjszakai szellő gyengéden játszadozott a törékeny 
lánggal, néha meghintáztatva a falakra vetült halvány árnyékokat, 
olyan látványt nyújtva, mintha a szoba hirtelen forogni kezdene, 
megnyúlna, majd összezsugorodna.

Békésen teltek a percek, 
egyik a másik után. 

Itt - az erdő közepén - lelassult az idő, nem sietett sehová, nem 
rohant, csak lassan haladt, el-elszundítva, mert nem volt senki sem, 
aki siettette volna. Nem lejtett vad táncot az élet, felégetve benne
önmagát, csak egy gyertya lobogott az ablak melletti asztalon.

Néha elhalványult, majd újra erőre kapva felragyogott, megvilágítva 
az asztalt, a székeket, a falakat, a bútorokat, s - nem törődve az
az éjszaka sötét homályával - elmosta az árnyakat.

Az idő végtelen tengerének egytelen parányi cseppjét ez a fény 
ragyogja körbe, s hullámokban sugározza szerteszét a falak közötti 
meghitt nyugalmat, a kunyhót betöltő békességet.

Fényének lüktetése mindöröktől fogva létezik, s mindig - amíg a 
világ világ - létezni fog láthatatlanul áthatva minden időt, minden 
helyet, áthatva az ITT és a MOST végtelen-pillanatát.

Ott lüktet a sziklákban, a fákban, a madarakban, a patakokban,
itt lobog Benned és bennem,
legbelül,
ahol már se Te, se én nem létezem.

ITT,
az idő végtelen tengerén...

Mind-Egy