Utazás I. Régi-új út Végre elérkezett a nap, melyet már régóta vártam - gondoltam, miközben felszálltam a buszra. Kerestem egy ülőhelyet és amíg a többi utas is felszállt, elbúcsúztam a helytől, melyet hosszú ideig otthonomnak éreztem. Lejátszódott előttem az összes pillanat, melyet itt töltöttem és ahogy közeledett életem filmje a jelenhez, egyre inkább éreztem a hívást... - Meddig maradsz? - kérdezte mély, recsegő hangján szomszédom, amikor elindultunk. - Nem tudom, hogy egyáltalán visszajövök-e... Láttam, ahogy elkomorodott tekintete és éreztem a félelmét, mely kusza gondolatai által szétáradt benne. - Tudod... úgy érzem, hogy nem fogom tudni megtalálni, amit keresek... - mondta. - Ez pedig csak Rajtad, a hiteden múlik. Ha hit nélkül, félelemmel telve kezdek el valamit, akkor nem teljes szívemből teszem, amit teszek. Ha a kételyt és a félelmet engedem uralkodni lelkemen, ha kezemben tartom is amit keresek, észre nem veszem, el nem hiszem... Ha hittel keresek, találok. Ha nem most, akkor később. Ha feladom hitem, az addigi várakozást teszem értelmetlenné. Ha van célom és azt el szeretném érni, a kételyem, a félelmem akadályoz, hátráltat ebben, mert általuk hegyeket gördítek saját magam elé. - Ezért megyek... a hitet keresem... Kiválasztottam egy családot, ahol már nagyon várnak. Egy családot, mely szereteben él, s összetart. Ha minden sikerül pap leszek. És Te? - Azért megyek, mert szeretem azt a helyet... Szeretem az embereket, az életet... Szeretek mindent... Szeretnéd érezni és érteni, amit most mondani fogok? Társam igenlően bólogatott. Láttam szemében a kíváncsiságot, mely a félelmet váltotta fel, a csillogást, mely az életnek a változást, a tettnek a megvalósulást hozza el. - Csukd be a szemed! - mondtam. Képzeld el, hogy egy kisgyermek vagy, egy aranyos csöppség, akinek van egy virága! Nagyon szereted ezt a virágot, annyira szereted, hogy minden idődet vele töltöd. Locsolgatod, a Nap felé fordítod, mindent megadsz neki, amire szüksége van... Érezd a szeretetet, amit a virágnak adsz! Annyira szereted, hogy odaadnád érte az életed... Most képzeld el, hogy sok-sok virág vesz körül, s mindegyiket ugyanúgy szereted, mint ahogy azt az egyet szeretted! Gondozod őket, mindent odaadsz nekik, amire szükségük van. Most képzeld el, hogy nemcsak virágok vesznek körül, hanem emberek, állatok, tárgyak, látható és nem látható világok. Mindegyiket annyira szereted, amennyire apró szívedből szeretni tudod. Annyira szereted, mintha egyetlen lenne mindegyik, mintha szeretetedtől maradnának csak életben... Hatalmadban áll dönteni sorsukról, megvonhatod tőlük mindazt, ami a boldogságot, az életet adja nekik: a szeretetet, de szabadságodban áll megismerni, Eggyéválni Velük, s szabadon engedni, szabadon hagyni Őket, hogy olyanok legyenek, amilyenek Ők lenni szeretnének. Dönthetsz, hogy csak a Te világod lesz mindaz, amit megtapasztalsz, elrejtve mindenki elől, megtartva önmagadnak a tudást, vagy odaadod szereteted, tudásod, erőd, hited mindenkinek és mindennnek... Egy kisgyermek vagy, akit úgy szeretek, mint egyetlent... Szabadon engedlek, szabadon hagylak, hogy megtaláld, amit keresel. Tudd, hogy rám mindig számíthatsz... Te hoztál létre engem, s én Téged... Egyek vagyunk... mindörökre... Azt kívánom Neked, amit Te kívánnál magadnak! Láttam a felvillanó fényeket és hallottam egy távoli világból az első felsírást. Hirtelen eltöltött a szomorúság az öröm mellett. Egyedül éreztem magam... Mégis, valahogy mindig éreztem a szeretetet, az örök társat, az életet, a világot... Éreztem mindent, mégha kicsit szomorú is voltam amiatt, hogy kevesen emlékeznek a búcsúra, a köszöntésre, kevesen emlékeznek A Kapura, Az Áldásra, az Eggyéválásra, a Szeretetre és az Utazásra... Szomorúság, boldogság, a két jóbarát... Ez a pillanat is - mint mindegyik másik - tökéletes és tökéletlen volt egyszerre... Éreztem, ahogy az Egy kettéválik, s ezzel elérkezett az én utazásom ideje is. Tudtam, hogy egyik felem ittmarad köszönteni, búcsúztatni, szeretve mindenkit és mindent, a másik felem emberként létrehozza a másik világban A Kaput, átéli Az Áldást, Eggyéválik a Világgal, mindennel és mindenkivel, eltölti a végtelen Szeretet, újra meg újra átéli az Utazást, létrehozza ezt a világot, hogy ez létrehozhassa azt a másik, s az összes többi világot. Létrehoz mindent, mindenkit, s mindezek együtt alkotják, hozzák létre Őt magát, a végtelen és határtalan Egyet... Egy hangra eszméltem: - Csukd be a szemed! - mondta búcsúztató énem. Ott vagyunk minden szóban, minden csepp harmatban, a keserűségben, s az örömben. Ott vagyunk mindenhol, mindenkor. Mi teremtjük a Világot, s a Világ minket. Mi vagyunk a Világ. Egyek vagyunk, mégha különbözőnek látszunk is, s különbözünk, mégha egynek látszunk is. Mindent tudsz, amit tudnod kell. Azt kívánom Neked, amit Te kívánnál magadnak! Szeretlek, mint egyetlent... Menj szabadon! Remegés fogott el, sötétséget és fényeket láttam. Hosszú-hosszú alagútban lebegtem. Végigfutott minden lehetőség előttem, minden lehetséges kimenetel, egyszerre végtelen szál tudatában voltam, majd hirtelen lelassult a változás, szinte állandóvá vált a világ körülöttem. Egyetlen szál - melynek csak a jelenét láttam - volt a kezemben. - Megérkeztem - gondoltam. II. A Kapcsolat (16 évvel később.) - Helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, végy egy mély lélegzetet... Miközben ezt hallottam, ismerős érzés fogott el. Valamit éreztem, ami hatott rám, hívott, vonzott magához. Valami kezdett letisztulni bennem. Kezdett alakot ölteni a tapasztalás, s a szükségszerűség ruhájába öltözött. Először tudtam szembenézni bűntudat, önvád és vád nélkül elhunyt szüleimmel. Megbocsátottam Nekik, amiért itthagytak, megbocsátottam magamnak, amiért nem tudtam elengedni, szabadon, tisztán szeretni Őket a távoli, földöntúli ismeretlenben. Hosszú idő után a bánatkönnyekből végre örömkönnyek lettek. Éreztem, hogy ez a pillanat, a megbocsátás és elengedés pillanata egy új élet kezdete, a szeretet életéé. Sokszor éreztem egyedül magam, de mégis éreztem valamit, amely által szomorúságom átfordult, átalakult, átlényegült boldogsággá, tehetetlenségem tetté. Láttam egy apró kis fényt szívem legmélyén, amely amilyen gyengének, aprónak látszott, olyan kiolthatatlan és határtalan volt. Láttam a gyermeket belül, aki szeretetre vágyott, s láttam a gyermeket, akiben a szeretet lángja örökké égett. Fájdalmas volt a találkozás... Szomorúságot éreztem, amiért nem szerettem eddig a bennem lakozó életet. Tudtam, hogy Rá mindig számíthatok, én pedig mennyiszer cserbenhagytam Őt.... - Ne hibáztasd magad! Inkább szeressük egymást! Én mindig olyannak szerettelek, mint amilyen voltál. Csak Te láttad azt, hogy börtönbe zártál, én nem éreztem ezt. - hallottam a szelíd hangot belülről és éreztem a szeretetet, amely felém áradt. Majd folytatta: - Ami belőlem fakad, az belőled fakad, ami az enyém, az a Tied. Én Te vagyok, s Te én. Én vagyok a múltad, a jelened, s a jövőd. Talán sohasem fogom megtudni, hogy azért voltam-e olyan a múltban, azért vagyok-e olyan itt a jelenben, s azért leszek-e olyan a jövőben, mint amilyen vagyok, mert találkoztunk egymással, vagy a véletlen folytán, esetleg a saját akaratomból. Nem tudjuk meg, hogy én hoztalak-e létre Téged, vagy Te engem. Talán azért vagyok én én, mert Te Te voltál, s talán azért vagy Te Te, mert én én vagyok. Örök körforgás, ahol az okból okozat, s az okozatból újra ok lesz... Kavarogtak a gondolataim, de megérteni nem tudtam. Hosszú-hosszú ideig nem is gondoltam erre, mert feldolgozhatatlan volt ez az élmény, amikor pedig megpróbáltam, szinte mindig az őrület határára kerültem. A közöset kerestem az Igenben és a Nemben. Éreztem, hogy valami van, de megérteni ezt nem tudtam. Bántott, zavart a tehetetlenség. Megpróbáltam elmondani barátaimnak a gondolataimat, de amikor elmondtam, sokszor úgy néztek rám, mint aki a következő pillanatban rángatózni kezd. Éreztem a kiszámíthatatlanságtól, az ismeretlentől, a feldolgozhatatlantól való félelmet másokban, s minél jobban odafigyeltem önmagamra és a környezetemre, egyre inkább kezdtem megérteni a lényegtelenben a lényeget, a lényegben meglátni a lényegtelent... Egyedül éreztem magam. Egyedül egy idegen világban. Mégis megnyílt valami bennem, amely a magányomat szeretetté, bánatomat örömmé változtatta: Egy csatorna a múltba, a jelenbe, s a jövőbe, minden helyre, időbe, világba... Csak később értettem meg ezt, de mindig is éreztem... III. A Kapu, Az Áldás, Eggyéválás, Szeretet (8 évvel később - A Jelen) Nehéz szétválasztani, ami egybetartozik. Most már talán nem is tudom. Egymástól függetlenek, mégis Mind az Egyből fakadnak. Van egy virágom, melyet szeretgetek, locsolgatok, a Nap felé fordítok. Úgy szeretem, mintha más rajta kívül nem létezne. Úgy szeretem, mintha minden, ami létezik, s ami nem létezik, ebben a kis virágban testesülne meg. Az életem ezé a kis virágé... Van sok-sok virágom, körbevesz egy világ, amelyben élek. Mindig hálás vagyok, hogy szerethetem ezt a világot, s a benne lévő életet, élettelent... Sok-sok világ vesz körbe, a múlt, a jelen, a jövő, létező és nem létező világok, élettel és élettelennel. Mindegyiket úgy szeretem, mint azt az egy csepp virágot. Odaadom minden tudásom, hitem, szeretetem mindenkinek a múltban, a jelenben, a jövőben, a létező és nemlétező világokban. Minden perc, minden mozzanat mindenkihez eljut - legalább gondolatban. Élőben közvetítek mindent, a lehető legnagyobb mértékben átélve, Eggyéválva a megélt élménnyel, érzéssel, Eggyéválva a Szeretettel. A Kapu az, mely eljutattja mindenhova, minden korba, a létező és nem létező világokba mindazt, ami bennem lakozik, ami mindenkié. A Kapu, a csatorna irány nélküli, mint a Szeretet, mert ez A Kapu nem másból van, mint a Szeretetből... Szeretlek Világ, szeretem minden létező és nemlétező megnyilvánulási formádat. Szeretlek, tisztellek és szabadon hagylak, tedd azt a szeretetemmel, a tudásommal, amit tenni szeretnél: Azt kívánom Neked, amit Te kívánnál magadnak! Ez az én Áldásom Érted, Neked... Szeretném, ha boldog lennél, ha Te is ezt szeretnéd... Szeretném, ha boldogtalan lennél, ha Te is ezt szeretnéd... Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Szeretlek, mint azt az egyetlen virágot szeretem. Mindenem a Tied... Réges-régen, mindörökre, A Kapu által... Az Áldás Szeretetből, a Szeretetért van... Szabad vagy... Mindenben... Te én vagy, s én Te vagyok. Én vagyok a gyertya, mely előttem lobog, a láng, a tűz, az eső, a füst, a hamu. Én vagyok a föld, mely életet fakaszt, s az élet végén elfedi tested. Egy vagyok a Minddel, az Eggyel, s a Semmivel. Átélem az életet, hogy A Kapu és Az Áldás által eljusson mindenhova, mindenkihez, mindenkiért, mindenkinek... Eggyéválás mindennel, mindenkivel, a létezővel, s a nemlétezővel... Irány nélkül, Szeretetből... A Kapu az a csatorna, amely mindenhova, mindenkire mutat, az Áldás az Eggyéválás szabadsága, s az Eggyéválás maga a tett, a tapasztalás, a tanulás, a hit... Szeretet... Az Egy, a Mind... A Kezdet, Az Élet, s A Befejezés... Ha megérintem, Ő is megérint engem... Ha elküldöm mindenhova, jön felém mindenhonnan... Nem szamít kit, mit, mikor és hol talál meg... Mindenhol és mindenkor ott van... Mindöröktől fogva és mindörökké... Úgy élek, hogy minden pillanatom eljut mindig - minden időbe, helyre - Hozzád, hogy ebből azt használhasd, azt tapasztalhasd meg, amit meg szeretnél látni, tapasztalni. Én ezt adom Neked... Tudom, talán Neked semmit sem ér, de úgy adom, mintha annak a kis virágnak, az egyetlen létezőnek adnám... Szeretettel... IV. Képzelet - Teremtés Szeretek itt lenni most, szeretek itt lenni mindig... Szeretek mindenhol lenni most, szeretek mindenhol lenni mindig... Itt és most, mindenhol és mindörökké... Képzeld el, hogy a Semmiben létezel! Csak egyedül Te vagy, senki és semmi nincs Rajtad kívül, minden létező és nemlétező Te magad vagy. Minden, ami megvalósul, általad kapja meg formáját, Te hívod életre, Benned él. Bármit megtehetsz: világokat hozhatsz létre, s világokat tüntethetsz el örökre úgy, mintha sohasem léteztek volna. Mit teszel? Én odaadom a szabadságot most, odaadtam mindig, minden apró részemnek... Odaadom, odaadtam önmagamat, mindazt a tudást, tapasztalást, mely bennem él most és bennem létezett mindörökre... Mit adhatnék oda, ha nem mindent, ami engem azzá tesz, ami vagyok? Hogyan adhatnám oda, ha nem a szabadság szellemében? Képzelj el egy világot, ahol a világ összes létező és nemlétező része szabadon eldöntheti, hogy mit teremt önmagának, mit teremt mindenkinek! Szabadon dönthet mindenki és minden, hogy szabad lesz-e - önmagátol is -, vagy rabságban él. Mindenki és minden boldog lehet, ha boldog szeretne lenni, s boldogtalan, ha úgy dönt. Mindenkiben és mindenben ott lakozik a szabad, végtelen tudás, a Szeretet, melyet elfogadhat, megteremthet, vagy elutasíthat, elpusztíthat... Ha elképzelted ezt a világot, ha elképzelsz bármit, megteremted önmagadban amit elképzelsz... Szabadon dönthetsz a világod sorsáról, mert Te vagy teremtője, Benned él... Odaadhatod a világaidnak a szabadságot, a teremtés szabadságát, eggyéválva velük, hogy azt tegyék világukkal, amit tenni szeretnétek... Talán Ők döntenek majd egyszer úgy, hogy megteremtenek Téged, hogy Te megteremthesd Őket... Szeretlek, mint egyetlent... Azt kívánom Neked, amit Te kívánnál magadnak... Mind-Egy