A Vándor Volt egy vándor, aki tudta, merre tart. Hosszú-hosszú ideje járta az erdőt, a pusztát, sok folyón átkelt már. A hidegben fázott, a melegben izzadt, s éhezett, ha elfogyott élelme. Sokat szenvedett, de napról napra közelebb ért céljához, a helyhez, mely erőt sugárzott, a Szeretet otthonához... Egy verőfényes délután miközben a fa alatt eszegette szalonnáját, egy másik vándor közeledett lassú léptekkel. Mindkettőjüket ismerős érzés kerítette hatalmába. Teltek a hónapok... A két vándor együtt ballagott a kiszáradt, poros úton. Megosztották élelmüket, érzéseiket, jóban-rosszban segítették egymást. Szoros barátsag fűzte Őket egybe. Szerették egymást. Ha az egyik szomorú volt, a másik felvidította, megvígasztalta. Egy nap elérkeztek egy Kapuhoz, s látták, hogy ketten nem tudnak bemenni, csak egy embernek van hely, csak egy embert várnak bent. Annyira szerették egymást, hogy nem akartak megválni egymástól, pedig tudták, bent hatalmas boldogság várja az érkezőt. Hetek, hónapok teltek el tanakodással a boldogság és az elválás hatalmas fájdalmának Kapujaban. Mindegyik a másikat szerette volna bent látni... Egy reggel - a hosszú vita után - eldöntötték, hogy nem hagyják el egymást, nem érdekli Őket, hogy annyit küzdöttek a célért. Találtak valami sokkal fontosabbat, találtak egy érzést, mely helyet csinál két embernek ott, ahol csak egy hely van. Megtalálták a Szeretet otthonát, a barátságot. Letelepedtek, házat építettek egy közeli faluban, s az egyik vándor családot alapított. Szerették egymást, a barátság összetartotta Őket. Évek röppentek el egy pillanat alatt, de a barátságra az idő múlásával egy egyre erősödő vágy telepedett, a vándorlás vágya. Az egyikük nyughatatlan és kíváncsi volt, vágyott a világ megismerésére, s ez a vágy boldogtalanná tette Őt. Társa boldog volt családjával, de Neki kevés volt a barátság, a vágy erősebb volt. Új vándorbotot faragott, erős vászonból tarisznyát készített, s egy hajnalon nekivágott az ismeretlenségnek. Minden vidéket bejárt, hegyek szűk és veszélyes hágóin kelt át, gyönyörű völgyeken át vezetett útja, sok városban és faluban megfordult, de helyét nem lelte. A hosszú vándorlás során megöregedett, s egyre jobban érezte, hogy közeledik az ítélet napja... Már pirkadatba fordult át az éjszaka, s a hajnali kakasszó számára egy megdöbbentő, de már várva várt érzést lopott be szívébe: "Elérkezett az ítélet napja." Mély lélegzetett vett a nyirkos, hideg, tiszta levegőből, majd elindult, bele a semmibe, üres tekintettel, révetegen... A Nap már álmosan ásítozik a déli pihenője, lustálkodása után, mikor egy gondolat suhan át rajta szélsebesen: "Állj! A vándor, ki eddig rótta saját rögös útjait, most végleg megpihen. Elfáradt. Elfáradt a hosszú úton, elfáradt a belső harcban, pihenésre vágyik. Azon tűnődik, vajon megérte-e ez a szenvedés? Megérte-e, hogy hosszú útja során mindenkit és mindent elvesztett? Voltak barátai, volt célja, de mára már semmi sem maradt, csak a céltalan út..." - miközben fáradtan leül az előtte álló fa tövébe, árnyékába. "Nem, nem érte meg" - suttogja a semmibe meredve. Felvesz a földről egy kiszáradt faágat és minden fájdalmaval, haragjával, szenvedésével együtt eldobja. Furcsa fények veszik körbe a régen életet hordozó, de most élettelenül mégis élőnek, erősnek tűnő repülő botot. Az ág szinte olyan energiával csapódik a földhöz, hogy az majdnem kettéhasad. A hatalmas reccsenés betölti a csendes erdőt, majd lassan szertefoszlik, elenyészik. A vándor megtisztult, teljesen tiszta, kemény, acélos, érzések nélküli lett. Talan olyan, mint a kő, melyet a folyó vicsorgó, sebes sodrása évszázadokig csiszolt, vagy mint a gyémánt, melyet a föld mélyének hatalmas ereje forrasztott csillogó kaviccsá. "Régen, volt egy társam, akivel mindent megosztottam. Szerettem Őt, de én mégsem voltam elégedett és boldog. Hajtott a vágy, hogy megismerjem a világot, s elhagytam Őt. Hát tessék megismerted! Kellett ez Neked? Bárcsak itt lennél kedves barátom! Ó, bárcsak itt lenne mindenki, kivel hosszú utamon összefutottam! Bárcsak itt lenne..." - gondolta keserűen. Elaludt. Mikor kinyitotta szemét, már sötét volt, csak a csillagok ragyogták be a koromfekete erdei éjszakát. Nagyot sóhajtott, körbenézett, s szemének fakó, fáradt fénye hirtelen friss élettel telt meg. Olyat látott a távolban, amit réges-régen a kezdetek kezdetén: egy apró pislákoló fényforrást. "Talán egy tábortűz! Ha tábortűz, akkor ember is van! Ha ember is van, akkor ..." Frissen - fáradtságát feledve - felpattant, rohanni kezdett a fény felé. Ahogy közeledett, már érzte, tudta: "Igen, a TŰZ! A Szent Tűz! A Szeretet Tüze!" Rohanni akart tovább, de érezte, nyugodtan kell mennie. Lelassította hát lépteit, s csendesen, lassan, méltóságteljesen lépdelt az erdei avaron, közben érezte az egyre nagyobb áhitatot, mely szívét mind jobban betöltötte. Egyre jobban érzett egy olyan régi, eltemetett érzest, mely boldoggá tette. Már nem foglalkozott magával, csak az embereket látta a tűz körül: az ismeretlen-ismerős barátokat. Kis tűz volt, de körülötte mégis mindenki elfért. "Már vártunk! Ülj le közénk, elérkezett számodra az ítelet napja!" - szólalt meg benne egy hang. Ő csendben a számára fenntartott helyre ült boldogan, s közben csak ennyit mormolt magában: "Mégis megérte, köszönöm!" Vándor! Ha talákozol hosszú, fárasztó utadon idegenekkel, öleld magadhoz Őket! Járjátok együtt az utat, s így a Te szívedet is bevilágitja majd a boldogság és a szeretet fényes sugara! Mind-Egy